Vágvölgyi B. András, lapunk egykori főszerkesztője, jelenlegi barátunk Kolorádó Kid munkacímű filmjét forgatja. A mű operatőre Lukács Dávid, lapunk egykori fotósa, jelenlegi barátunk. Mindkettejüknek ez az első nagyjátékfilmje - még szép, hogy rajta tartjuk a szemünket.
*
Háztól házig, kapualjtól kapualjig osonok koszlott falak, lehullott cserepek közt a koszban. Balról kerülök egy TEFU feliratú platós Csepelt, a flaszteron rohanvást átvág előttem egy kék lámpáját villogtató rendőrkocsi, mire eldönteném, hogy Warszava vagy Pobeda, valaki karon ragad, nem enged tovább. És igaza van, a rendőrök lestoppolnak a szomszéd előtt, jobb nem szem előtt lenni. Csak bámulom a frottírköntösben, lakkpapucsban és hajhálóban eléjük siető házmesterforma figurát, valahonnan ismerős... Tán a mozdulat, ahogyan tessékeli őket befelé. Talán az a cinkos alázat a gesztusaiban, talán az arcán a pribék mosolya? Kisvártatva kihajtott gallérú fiatalembert vezetnek elő, bezsuppolják a meseautóba - én ilyen rendőröket még nem láttam, csak Kádár alatt. Vagy a múlt héten, amikor lemeszeltek? Az utcán átellenben szeneslegények, trógerok bámulják velem, mi megy itt végbe. Hol vagyok? És legfőként mikor? A rendőrök végre el, az asszisztens utamra enged, minden filmforgatás tök egyforma a világ bármelyik cinecittájában, férfiak szaladgálnak és csapkodnak kocsiajtókat... Most épp a nyolcadik kerületben, a Magdolna és a Kálvária utca sarkán, külsőben.
Aztán, immár a direktori székben ücsörögve megismétlődik az érzés. Hol is járunk? Bár a városfejlesztés, mint tudjuk, napjainkban feltartóztathatatlan, a kis monitoron hátborzongató a kép: ez a nettó ötvenes évek (ahogy a moziban megismertem). De így fest, amikor felpillantok is..., hacsak nem a díszlettervező nagyobb dicséretére. Mindenesetre hangulatfestő erőért nem kell a szomszédba menni.
Oh, még egy történet 1956-ból.
Vágvölgyi meséli, hogy a sztorit Eörsi László ajánlotta a figyelmébe. Egy fegyintézet vamzeri jelentése ragyogott ki a kutatásaiból, elsősorban a korabeli argót híven tükröző tónusával. A Vágvölgyi sajtóbéli, publicisztikai munkásságát ismerőknek nem elképzelhetetlen szituáció, amikor a szleng a nyitott kapukat döngeti nála. A történet drámaisága sem meglepő, hisz idézzük csak föl, mit mondott nekünk az effélékről Eörsi tavaly, az 56 mártírjai című könyve kapcsán. "A mártírokról szólva érthetően késztetést érezhetünk arra, hogy már csak kegyeleti okokból is szépítőleg idézzük fel tetteiket, s ezért helyesebb is lenne 1956 kivégzettjeiről beszélni, hiszen a valóban hőssé magasztosult figurák mellett voltak közöttük azok is, akik a Köztársaság téri vagy Lenin körúti lincselésekben meg egyéb önbíráskodásokban való részvételük miatt kerültek a bitó alá. Voltak közöttük köztörvényesek, s volt közöttük olyan is, mint a csepeli Zsendovics László, aki először megfojtotta a feleségét, s csak utóbb állt felkelőnek. Õket vagy akár a statárium következtében néha egészen jelentéktelen cselekményekért kivégzett szerencsétlen embereket természetesen nem lehet a forradalom tudatos résztvevőivel, a politikusokkal és a felkelőcsoportok vezetőivel - s szintúgy megannyi tisztakezű pesti felkelővel sem - azonos súlyú figuráknak tekinteni. A politikai elképzelések terén ezek a különbségek egyébként éppúgy megmutatkoztak, hisz a 'pesti srácok' legfeljebb a szovjetellenességben meg a bukott rendszer (s egyszersmind az azt megelőző Horthy-rezsim) gyűlöletében osztoztak az események tanultabb, tudatosabb résztvevőivel, akik között már a legkülönfélébb ideológiai árnyalatok is képviseltetve voltak. Az életrajzgyűjteményem éppen azt célozza, hogy - a sommás megközelítést elkerülendő - lássuk a markáns különbségeket, s lássuk egész pontosan, kit miért végeztek ki." ("Shakespeare is kevés lett volna", Magyar Narancs, 2006. szeptember 21.) Mindezt simán kiírhatnák a főcím elé, távolodna fokozatosan elfele a kozmoszba a szöveg, mint a Csillagok háborúja elején.
A Kolorádó Kid hősei Teleki téri jasszok, akik látszólag csak úgy belekeverednek a forradalomba, aztán ki így, ki úgy viseli magát. Aztán kire így, kire úgy csap le a megtorlás. Egyfelől egy őstörténet, másfelől folklórparádé: mindenképpen nagyon ígéretes. S a forgatókönyv elsőre meglepőnek tűnő, alkalmasint nagyon is átgondolt visszafogottsága még ennél is többé teszi. Vágvölgyi úgy néz ki, mint egy sokadik filmes dájrektor, ezt nem részletezném, úgy is beszél, ebbe se mennék bele, ez a sajtónak szól, a lap meg nem sajtónak. Játékfilmes múltjából azonban a csak a Makavejev keze alatt eltöltött tanulóévre emlékszünk, illetve néhány feltűnésre (szereplőként, produkciós munkatársként) Jancsó és Tarr munkáiban. Mindebből tehát nem tudunk következtetéseket levonni, úgyhogy az egészből még bármi lehet, akár fogpiszkáló is, de arany van a kezében, erre a nyakamat teszem - a forgatókönyv is az ő munkája.
Hogy mennyire alapsztorink az övé, arra azért vannak adalékaink, nem is akármilyenek. Hirtelen egy politikailag, történelmileg ugyan halmozottan problémás, ám filmként határozottan meggyőző mestermű, Szász Péter 1967-es Fiúk a térrőlje ötlik fel. Vagy Halász Péter remeke, a Herminamező. Ahogy a fővárosi folklór e két legszínesebb, egyszersmind legdurvább szála, a pesti vagányok élete és a pesti forradalom sorsa mint fonódik össze sodronynál is erősebb kötéllé, annál kevés megkapóbb dolog van, annyi szent. Halász persze műanyag játékokkal vezette ezt elő, Szász meg komcsikkal. Most itt a nagy a lehetőség - megint. Persze hogy nem először, hisz említhettünk volna jóval sikerületlenebb példákat, számosat.
Mindazonáltal vannak bizonyos garanciáink ezúttal. A forgatókönyv, el kell higgyék becsszóra, a mondott dramaturgiai visszafogottságon túl, a kor és korunk szlengjéből olyan - kétségtelenül izgalmas, új - hangminőséget hozott létre, ami várakozásunk szerint különösen működőképes lehet a vásznon. Egyszerűen vibráló a szöveg, na. Továbbá a rendező, ahogy mondta, kifejezetten küldetésének tekinti a történelmi hitelességet.
Voltaképpen logikus és elvárható is, hogy folklórunkat és a mögötte vonuló történelmünket ilyen alakok meséljék eztán. Kicsit előbb is hozzáfoghattunk volna.
