Nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük: így van ez mindig. Nem szokás csak úgy belevágni egy koncentrációs tábori jelenetbe, hogy majd csak lesz valahogy, teremt nekem miliőt a tartalom, a mondandóm, bárki kétkezi magam helyett. Ilyenformán az is tagadhatatlan, hogy van egy meglehetősen intenzív, mozi gerjesztette láger-képzetünk, ami persze messze nemcsak a barakkok geometriai elhelyezkedésére vonatkozik, hanem az ottani ügymenet mibenlétére is. Csak ha viszonylag frissnek mondható tapasztalatainkat vesszük is számba a teljesség messzemenő igénye nélkül (Schindler listája, A zongorista, Sorstalanság), napnál is világosabb: nincs szükségünk gondolkodásra, fantáziára, egyfajta mozgóképes természetű adottsággal van dolgunk. Rögtön felmerül a kérdés, jó-e, hogy így van, vagy sem. Bármennyire rögtöni, korántsem biztos, hogy érvényes. Megszokott hivatkozásunk a tárgyban a háborús tévéközvetítés. Mennyivel tudunk többet a Balkánról a CNN által? Pedig még az egyidejűség is nekik szolgált. Az aktuális borzalom legkésőbb másnapra ott van a szobánkban, s az se számít, honnan érkezik. Irak e szempontból épp annyira van tőlünk, mint Belgrád. És Dachau momentán nem is aktuális - róla szerzett tudásunk minőségének tekintetében semmiképp. Ilyenformán hitelbéli kérdéseket aligha szegezhetnénk Schlöndorffnak. Azt láttatja Dachauból, amit kell. Tud mindent.
Ám e tudása gát, akadályozza választott dramaturgiai képletének megoldását.
A dachaui láger "Pfarrerblock" nevű része a helyszín, ahová katolikus papokat hurcoltak a nácik. Itt éli szenvedésteli napjait a luxemburgi abbé, Henri Kremer is. De hamar eljön a szabadulás napja, egy szó indoklás nélkül mehet, még a hazautazásra elegendő pénzt is megkapja - mikor szólították, persze úgy hitte, a biztos kínhalál újabb kiválasztottja lett. Otthon, Luxemburgban aztán megismerheti szabadulása okát, s szabadságának hajszálon függő voltát is. Egy ambiciózus ifjú náci arra szánja, hogy általa üssön rést a katolikus egyház bástyáján... Ha kilenc nap alatt sikerül elérnie, hogy a luxemburgi egyház feladja passzív rezisztenciáját, megmenekül. Ha nem, mehet vissza Dachauba. A neki szánt küldetés során nincs egyedül, igyekvő tartótisztje mindennapra magához rendeli, de nem annyira azért, hogy így ellenőrizze, nem szökött-e meg (erre megvannak a hatékonyabb eszközei), vagy számon kérje, hogyan halad a feladat megoldásában. Nem, nem effélékért. Inkább valamiféle mosakodási szándék hajtja. Ha sikerülne meggyőzni az abbét, az ugyan lendítene tervein is, közelebb hozná személyes sikerét - de ez másodlagos számára, noha karrierista önmagáért is harcol (kudarc esetére közvetlen főnöke kilátásba helyezett neki egy hozzá illő lágerszolgálatot). Ennél mélyebben értelmezi saját létét, a hitéért harcol. Ha sikerül befírölni a csuhást, a maga számára is felmentést szerez... Egy tiszta ember cselekedete lesz a menlevele, talán inkább Isten, mint ember előtt.
Az tehát A kilencedik nap dramaturgiai alapja, hogy vajon sikerül-e neki...
Ez pedig egy szimpla tévedés. Mert a mű szemernyi kételyt nem hagy, nincs miért izgulni - akárhogy történt is a valóságban a Kremer mintájául szolgáló pappal. A nácizmus, a holokauszt ugyanis nem csak az Isten előtt ítéltetett meg, ez nyilvánvaló. S mire a problematikus szakaszhoz érünk, Schlöndorff is túl van rég az ítélkezésen - nem is tudta volna megkerülni. Mert a dramaturgia nem Isten, és nem is ember. Ember nélkül nem megyünk vele semmire. Hiába kitűnő színész az Untersturmführer Gebhardtot adó August Diehl (még szép, műkedvelők ritkán fordulnak meg Schlöndorffnál), kiválóságára semmi szükség. Nincs ugyanis az a vértezet ezen a világon, ami a karizmatikus náci előadásához megfelelő lehet. Arról nem is beszélve, hogy ennek belátásához nekünk meg nincs szükségünk a rendező dachaui képeire, egyáltalán az ítéletére.
Ilyenformán amit látunk, nem is Kremer abbé története, hanem a nevezett náci tisztecskéé - lenne, ha az alkotó is úgy akarná. De erről szó nincs, Gebhardt motivációinak többirányú megvilágítása csak a veszni látszó dramaturgiáért indított mentőakciók sorozata, s mint ilyen, eleve reménytelen vállalat. Kiderül: ő is járt már a kelet-európai lágerekben (vagy azok valamelyikében), éppenséggel van tehát mitől félnie. A kényelmetlen szolgálattól ugyanúgy, mint a meztelen igazságtól. Kis idő múltán azt is megtudjuk, hogy anyja papnak szánta, hovatovább - ahogy hitte - ő is magát, mígnem a nácizmus meg nem, magához nem térítette. "h, igen, mindebből akár már egy személyiségminta is kirajzolódhatik. A befolyásolható emberé, a hitében befolyásolhatóé. Magyarán egy modell a hitlerista Németország lehetséges kisemberéről. Aki az épp leghangosabban üvöltő eszme hatása alá kerül, s legjobb, ám a kívánalmakhoz képest mégiscsak igen szerény képességeit mélységes odaadással nyújtja át, örök harcban a korábbi befolyások okozta már-már atavisztikus emlékekkel. Mindennek szimbolikus bemutatásához Júdás alakját felhasználni (Gebhardtot a náci hatás Júdás személyének és szerepének átértékelésére sarkallta) voltaképpen logikus - ám roppant kontra-produktív. A Jézus kontra Júdás vitát 2005-ben, tudásunk jelen állása mellett képtelenség újrajátszani, ha nem jön valami eddig sosem átélt tapasztalat, jobb, ha elfelejtjük. S egy filmben, ahol az árulás maga a tét, nem is nagy ötlet Júdást szóba hozni...
Sclöndorff jobban tette volna, ha hagyja, hogy kis náciját tekinthessük főhősnek, s nem erőlteti a hit megingatható, illetve megingathatatlan voltának felrajzolását, vagy nem pazarol oly rengeteg energiát arra, hogy egyenlő erők küzdelmének láttassa azt, amiről maga is tudja, hogy dehogyis az. Hisz nincs ártatlan néző, mert a legminimálisabb tudás is, amivel beülünk a vetítőbe, bőségesen több annál, hogy felültethetők legyünk. (Ha még létezne is az ártatlan és gyengeelméjű néző kombinácója, annak meg pont ő verte jó előre az orrát a valóságba.) Mert akárhányszor is Kremer lelke, teste forog a kockán, minden moziban a nézőre megy ki a játék. S itt nincs választásunk. De nincs is rá semmi szükségünk.
A Best Classics bemutatója
