Ellentmondasz a sátánnak?

Volker Schlöndorff: A kilencedik nap

  • - turcsányi -
  • 2005. április 7.

Film

Egy igaz történet nyomában járunk, ezúttal Dachauban - akkor, 1942-ben. Ismerős képek, láttunk már ilyet a moziban, semmi kétségem, precíz kutatások előzték meg, végtére nem volt az olyan régen, sok minden fennmaradt, a rögzítés lehetőségei már akkor is számosak voltak, minden szeg a helyén van, még az időjárás is pont olyan, mint a megidézett napokban.

Nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük: így van ez mindig. Nem szokás csak úgy belevágni egy koncentrációs tábori jelenetbe, hogy majd csak lesz valahogy, teremt nekem miliőt a tartalom, a mondandóm, bárki kétkezi magam helyett. Ilyenformán az is tagadhatatlan, hogy van egy meglehetősen intenzív, mozi gerjesztette láger-képzetünk, ami persze messze nemcsak a barakkok geometriai elhelyezkedésére vonatkozik, hanem az ottani ügymenet mibenlétére is. Csak ha viszonylag frissnek mondható tapasztalatainkat vesszük is számba a teljesség messzemenő igénye nélkül (Schindler listája, A zongorista, Sorstalanság), napnál is világosabb: nincs szükségünk gondolkodásra, fantáziára, egyfajta mozgóképes természetű adottsággal van dolgunk. Rögtön felmerül a kérdés, jó-e, hogy így van, vagy sem. Bármennyire rögtöni, korántsem biztos, hogy érvényes. Megszokott hivatkozásunk a tárgyban a háborús tévéközvetítés. Mennyivel tudunk többet a Balkánról a CNN által? Pedig még az egyidejűség is nekik szolgált. Az aktuális borzalom legkésőbb másnapra ott van a szobánkban, s az se számít, honnan érkezik. Irak e szempontból épp annyira van tőlünk, mint Belgrád. És Dachau momentán nem is aktuális - róla szerzett tudásunk minőségének tekintetében semmiképp. Ilyenformán hitelbéli kérdéseket aligha szegezhetnénk Schlöndorffnak. Azt láttatja Dachauból, amit kell. Tud mindent.

Ám e tudása gát, akadályozza választott dramaturgiai képletének megoldását.

A dachaui láger "Pfarrerblock" nevű része a helyszín, ahová katolikus papokat hurcoltak a nácik. Itt éli szenvedésteli napjait a luxemburgi abbé, Henri Kremer is. De hamar eljön a szabadulás napja, egy szó indoklás nélkül mehet, még a hazautazásra elegendő pénzt is megkapja - mikor szólították, persze úgy hitte, a biztos kínhalál újabb kiválasztottja lett. Otthon, Luxemburgban aztán megismerheti szabadulása okát, s szabadságának hajszálon függő voltát is. Egy ambiciózus ifjú náci arra szánja, hogy általa üssön rést a katolikus egyház bástyáján... Ha kilenc nap alatt sikerül elérnie, hogy a luxemburgi egyház feladja passzív rezisztenciáját, megmenekül. Ha nem, mehet vissza Dachauba. A neki szánt küldetés során nincs egyedül, igyekvő tartótisztje mindennapra magához rendeli, de nem annyira azért, hogy így ellenőrizze, nem szökött-e meg (erre megvannak a hatékonyabb eszközei), vagy számon kérje, hogyan halad a feladat megoldásában. Nem, nem effélékért. Inkább valamiféle mosakodási szándék hajtja. Ha sikerülne meggyőzni az abbét, az ugyan lendítene tervein is, közelebb hozná személyes sikerét - de ez másodlagos számára, noha karrierista önmagáért is harcol (kudarc esetére közvetlen főnöke kilátásba helyezett neki egy hozzá illő lágerszolgálatot). Ennél mélyebben értelmezi saját létét, a hitéért harcol. Ha sikerül befírölni a csuhást, a maga számára is felmentést szerez... Egy tiszta ember cselekedete lesz a menlevele, talán inkább Isten, mint ember előtt.

Az tehát A kilencedik nap dramaturgiai alapja, hogy vajon sikerül-e neki...

Ez pedig egy szimpla tévedés. Mert a mű szemernyi kételyt nem hagy, nincs miért izgulni - akárhogy történt is a valóságban a Kremer mintájául szolgáló pappal. A nácizmus, a holokauszt ugyanis nem csak az Isten előtt ítéltetett meg, ez nyilvánvaló. S mire a problematikus szakaszhoz érünk, Schlöndorff is túl van rég az ítélkezésen - nem is tudta volna megkerülni. Mert a dramaturgia nem Isten, és nem is ember. Ember nélkül nem megyünk vele semmire. Hiába kitűnő színész az Untersturmführer Gebhardtot adó August Diehl (még szép, műkedvelők ritkán fordulnak meg Schlöndorffnál), kiválóságára semmi szükség. Nincs ugyanis az a vértezet ezen a világon, ami a karizmatikus náci előadásához megfelelő lehet. Arról nem is beszélve, hogy ennek belátásához nekünk meg nincs szükségünk a rendező dachaui képeire, egyáltalán az ítéletére.

Ilyenformán amit látunk, nem is Kremer abbé története, hanem a nevezett náci tisztecskéé - lenne, ha az alkotó is úgy akarná. De erről szó nincs, Gebhardt motivációinak többirányú megvilágítása csak a veszni látszó dramaturgiáért indított mentőakciók sorozata, s mint ilyen, eleve reménytelen vállalat. Kiderül: ő is járt már a kelet-európai lágerekben (vagy azok valamelyikében), éppenséggel van tehát mitől félnie. A kényelmetlen szolgálattól ugyanúgy, mint a meztelen igazságtól. Kis idő múltán azt is megtudjuk, hogy anyja papnak szánta, hovatovább - ahogy hitte - ő is magát, mígnem a nácizmus meg nem, magához nem térítette. "h, igen, mindebből akár már egy személyiségminta is kirajzolódhatik. A befolyásolható emberé, a hitében befolyásolhatóé. Magyarán egy modell a hitlerista Németország lehetséges kisemberéről. Aki az épp leghangosabban üvöltő eszme hatása alá kerül, s legjobb, ám a kívánalmakhoz képest mégiscsak igen szerény képességeit mélységes odaadással nyújtja át, örök harcban a korábbi befolyások okozta már-már atavisztikus emlékekkel. Mindennek szimbolikus bemutatásához Júdás alakját felhasználni (Gebhardtot a náci hatás Júdás személyének és szerepének átértékelésére sarkallta) voltaképpen logikus - ám roppant kontra-produktív. A Jézus kontra Júdás vitát 2005-ben, tudásunk jelen állása mellett képtelenség újrajátszani, ha nem jön valami eddig sosem átélt tapasztalat, jobb, ha elfelejtjük. S egy filmben, ahol az árulás maga a tét, nem is nagy ötlet Júdást szóba hozni...

Sclöndorff jobban tette volna, ha hagyja, hogy kis náciját tekinthessük főhősnek, s nem erőlteti a hit megingatható, illetve megingathatatlan voltának felrajzolását, vagy nem pazarol oly rengeteg energiát arra, hogy egyenlő erők küzdelmének láttassa azt, amiről maga is tudja, hogy dehogyis az. Hisz nincs ártatlan néző, mert a legminimálisabb tudás is, amivel beülünk a vetítőbe, bőségesen több annál, hogy felültethetők legyünk. (Ha még létezne is az ártatlan és gyengeelméjű néző kombinácója, annak meg pont ő verte jó előre az orrát a valóságba.) Mert akárhányszor is Kremer lelke, teste forog a kockán, minden moziban a nézőre megy ki a játék. S itt nincs választásunk. De nincs is rá semmi szükségünk.

A Best Classics bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.