Első ránézésre éppenséggel nem olyan ez a mai világ, hogy az olvasmányélményeink folytatását látnánk benne. Ugyanakkor ez irányú emlékeink miatt mégsem zárhatjuk ki, hogy legalább a gyerekek ne játszanának - mondjuk, ami a legkézenfekvőbb - harrypotteresdit tanítás után. Én vagyok Harry, te meg a másik, mindenfélék történnek velük, adott esetben egy csomó olyasmi, ami amúgy teljességgel szövetidegen a varázslótanonc írásba (celluloidba) foglalt kalandjaitól. Az sem újdonság, noha mindennapi praxisnak távolról sem nevezhető, hogy ilyesmi írásban forduljon elő - kétségkívül nagy bátorság kell hozzá. Adott esetben vérmes orcátlanság. Hirtelen Hernádi Gyula jut az eszembe, egyszer csak folytatta az Egri csillagokat - maradjunk annyiban, hogy nem lett a dologból élete főműve. (Ennél szimplább, ha tetszik, kevésbé merészebb eset Bridget Jonesé.)
Egy szó, mint száz, most is va-lami efféléhez van szerencsénk. Winegardner folytatja Mario Puzo A keresztapa című regényét. Folytatja? Egészen pontosan beleír. Regénye a Corleone család 1955-től 59-ig tartó históriáját idézi fel, s ez némileg bonyolítja a dolgot, lévén nem beszélhetünk a regény szimpla folytatásáról, hisz A keresztapa visszatér ilyenformán sokkal inkább Francis Ford Coppola híres film-jébe kovászkodik bele: az annak alapjául szolgáló Puzo-regény 1955-ben befejeződik. Amit az utána történtekről tudhatunk, az a mozi-ból ismerős, A keresztapa II-ből - e könyv tehát a két film történetei közt eltelt időt igyekszik feltárni. A végeredmény ismeretében és esetleges elfogadása esetén rögtön támad bizonyos fokú megértés bennünk Coppola és Puzo iránt. Elsősorban a tekintetben, hogy miért nem szóltak e közbeeső dolgok-ról. Ja, persze, nyilván nem találták elég érdekesnek azokatÉ
Ám mielőtt ennek részleteire kitérnénk, fel kell mentenünk Winegardnert, ha nem is a fosztogatás gyanúja, de legalább az értelmi szerzőség vádja alól. Hogy az alapsztori egy kincsesbánya, egy feneketlen kút, amelyre érdemes időnként bő szemmel rájárni, azt kétségtelenül nem ő találta ki. Hanem maga Puzo, minek feltételezhető hatására Coppola sem idegenkedett e kényelmesnek, ám dús haszonnal kecsegtetőnek tetsző gyakorlattól. Ráadásul halmazati dézsmálásról kell beszélnünk, barátaink vissza-visszajártak elhozni még ezt-azt. Puzo például A szicíliai című, jóval kevésbé sikeres regényében is föllépteti A keresztapa egyik kulcsfiguráját, Pete Clemenzát, de emlegeti benne magát Michael Corleonét is. Még inkább ilyesminek tekinthetjük A keresztapa III című filmet, melyet Puzóból és Coppolából is legfeljebb a nosztalgia csalhatott elő majd negyedszázaddal a grandiózus dobás után. S akkor egy árva szót nem szóltunk Coppola tévésorozat kiszerelésű változatáról, mely az első rész elhullott jeleneteivel örvendeztette meg azokat, akik a későbbi korok DVD-in is szeretik megnézni a "kimaradt jelenetek" fedőnevű ún. "extrát".
Tulajdonképpen akkor Winegardner könyve is egy ilyen extra - kimaradt jelenetek a Corleone család életéből.
A gyakorlat energiatakarékos, kímélő voltát könnyű átlátni, aki kész figurákkal, adott helyszínekkel dolgozik, annak nem kell veszkődnie olyan, ma már úgyis divatjamúlt aprómunkákkal, mint jellemábrázolás, környezetleírás, nota bene: hangulatteremtés. Elég mindent rábízni a már sokszor bizonyító hősökre. Ha azt olvassuk, hogy belépett Clemenza, elég sokan vagyunk a világon, akik úgy hisszük, mindent tudunk, akiknek a belső vásznán megjelenik egy kép. Mindennek a tetejibe nem is a sajátunk, de még csak nem is Puzóé, hanem nyilvánvalóan Coppoláé. (Hazai Corleone-képünk voltaképpen egyidős a rendezőével, hisz noha a filmet tán egy évtizeddel is később mutatták be nálunk, mint a regény megjelent magyarul, de ki voltunk segítve vele: mikor az először a szép emlékű Rakéta Regényújságban napvilágot látott, természetesen a "láthatatlan" film képeivel illusztrálták. S azért csak "voltaképpen", mert a regényt is megelőzte nálunk - ez egy ilyen ország volt már a hetvenes években is - a filmből készített olasz paródia, A keresztapa másik arca.)
Ám mindez az alkotó és a befogadó helyzetét nemcsak megkönynyíti, hanem ugyanazzal a lendülettel teljesen lehetetlenné is teszi. Hisz a késztermékek sorában egy mérce jár a könyv mellé. Puzo mércéje, Coppola mércéje. Puzo klaszszikus, élvezetes lektűrt alkotott, Coppola álomgyári remekművet, iskolateremtő (Új-Hollywood) filmet. Ilyen lécek alatt könnyű szaladgálni, a leverésükhöz pedig több kell, mint ami Winegardnertől tellett, na. Szerzőnk ugyanis a kínálkozó lehetőségek közül a legrosszabbat választotta. Követni próbálta Puzo mintáit. Nekimehetett volna, szétszedhette volna, sárba tiporhatta volna - egy gengszterekről szóló hőskölteményen azért bőségesen lehet találni fogást. De urambocsá!, tovább is gondolhatta volna, egyáltalán gondolhatott volna felőle valamit. Nem gondolt, kis jóindulattal: nem is akart. ' csak mesélni akart, mesélni tovább, még, még, még kedvenc hősei újabb és újabb kalandjait, az nem lehet, hogy már itt van a villanyoltás, az nem lehet, hogy már aludni kell, ne holnap meséld megint, hanem most, most, mostÉ
Ám sajna Winegardner mesélőkéje távolról sem olyan lendületes és keresetlen, mint Puzóé. Alighanem a kalandok is elfogytak, s a jobb híján posztmodernnek nevezhető gesztusok (megint megkapjuk Tom Hagen és Jack Waltz találkozóját, csak most más a neve a consigliere partnerének, csak most elmarad a levágott lófej) meg anynyit sem érnek, mint a rájuk fordított papírmennyiség.
Ez az, ami az akadozó meseszövés (mely híven, ám sután igyekszik követni az eredeti mozaikszerűségét - de nagyon kevés történetszilánk végére jut "horog", ami megőrjítené az olvasót, hogy mi lesz eztán, addig, amíg ő a másik szállal kénytelen ismerkedni) és a szálak előzményekhez, utózmányokhoz csatolásán görcsölő (s néhol bántóan kudarcos) igyekezet mellett a legnagyobb hibája ennek a kísérletnek. Hogy nincs benne lófej. Nyoma sincs Puzo pimasz leleményességének. Anélkül pedigÉ
Hogy mindezek ellenére miért lehet mégis gyakorlatilag egyhuzamban végigolvasni az egészet? Hát a nosztalgia miatt. Megint a mieink között vagyunk, persze, s az jó. Olyan jó, hogy áldozunk is érte. Ilyenformán amit forgatunk, nyereségvágyból elkövetett tutira menés - ami szintén nem egy nóvum.
Geopen Kiadó; fordította: Komáromy Rudolf, 2005, 393 oldal, 2990 forint
