Csak rakendroll - Kriza Bori: Dübörög a nemzeti rock (dokumentumfilm)

  • - turcsányi -
  • 2007. június 21.

Zene

Először is a rossz hír. A Fradika saját zöld sasfészkében nem bírt a rettenetes Baktalórántházával a hétvégén - nyilván a zsidók miatt (rátérünk). Lőttek az enbéegynek.

Először is a rossz hír. A Fradika saját zöld sasfészkében nem bírt a rettenetes Baktalórántházával a hétvégén - nyilván a zsidók miatt (rátérünk). Lőttek az enbéegynek.

Tételezzük fel, hogy az alkotó teljesen ismeretlen, s nem a hazai dokumentumfilmezés egyik méltán magasan jegyzett riportere - akkor is lehet előre sejteni pár dolgot. A hősök aligha jöhetnek ki jól a dologból, ohne heppiend, ilyesmik. Szóval necces a témaválasztás. Arról persze vita nem lehet, hogy az ilyesmi - ne szépítsük, ne kerülgessük: kiállni a nácik ellen - mennyire a nyilvánosság dolga vagy másé. Ha még a hivatalt el is hagynánk (én el), minimálisan szükségünk lenne olyas társadalmi önszerveződések létének biztos tudatára, amilyenek egyszerűen nincsenek. A nyilvánosságnak így valóban eminens dolga ez, ha nem is a legkellemesebb - tekinthetjük úgy is, hogy jelen dolgozat szerzői a piszkos munkát végzik. Ez esetben akkor talán túlzott luxus (szimpla giccs) szépészeti és módszerbéli kérdésekről fecsegni munkájuk kapcsán. Ugyanakkor minden ebbéli tudásunk kihat a kamerát, a mikrofont tartó kéz biztonságára is - és ekkor már van miről beszélnünk, khm, műkritikailag. Tudniillik az ilyen munka nem megy önreflexív, önleleplező gesztusok nélkül - kérdéses, hogy az mennyire áll jól a dokumentátori szándékoknak?

Van tehát egy "nemzeti" rockbanda, van annak a "frontembere", van az egész hajcihő meg az appendixek (csápoló csajok; haverok; a szerkesztő, aki a hónuk alá nyúlt a Pannon Rádióból). Ha valaki nem tudná, a nemzeti rock az olyan, mint amúgy a rock (három akkord, de a szerkesztőségben vannak, akik többre esküsznek), csak arról énekelnek benne, hogy vissza Erdélyt, Fradika, talpra magyar, seggre oláh, zsidó meg az asztal alá... és effélékről még - a film dicséretére legyen mondva, hogy végig feliratozzák az énekszót, olykor persze az élőbeszéddel is megtehették volna, lévén az artikuláció a színpadon kívül is nehézkes. Sziva Balázst, a Romantikus Erőszak nevű zenekar énekesét követjük a szcéna szokott terein - Magyar Sziget, erdélyi hangversenykörút, Budaházi György kocsmája. Sok zene, sok szöveg - háttérben maradás mint alkotói attitűd. Más lehetne? Az anyag úgyis leleplezi magát - ilyenformán könnyű préda is.

Közhely, hogy annyira szétmédiatizált világban élünk, hogy az már a legóvatlanabb alaptermészetű népesség számára is felfogható. A színpadon élőknek meg evidencia. Így azt kapjuk, amire számíthatunk, magyarázkodást és melldöngetést - van, mikor egy mondaton belül, máskor meg tisztán, szóda (de mondanánk inkább ostyát) nélkül. Az ilyen esetek hozzák el a mű pikánsabb pillanatait: a szenvtelen rendező-riporter nem állja meg, hogy az önfeledt zsidózás elkenésére irányított főszereplői gesztus után ne vágja be az egyik brutálisan antiszemita zenedarabot. (A zsidózás egyébként végigvonul a műegészen.) A pikantériát csak fokozza, hogy épp ez a szám a hős gyakorlatilag egyetlen értékelhető intellektuális teljesítménye - a Tobbacco Road című klasszikust Dohány utcaként magyarítani ugyanis akkor is szellemes, ha ami kijön belőle, visszataszító. De pont az ilyenek válnak a film hallatlan előnyére, ettől lesz vibrálóan változatos. Mert simán benne van az egész hóbelevanc mérhetetlen pitláksága, röhejessége, testi és szellemi nyomora, kétségkívül speciális mikrokozmosza - mégis bármelyik pillanatban lehullhat a falatnyi álarc, és akkor pillanatokra nagyon félelmetessé válik az egész. Pillanatokra.

Mert bár a hősök röhögve mesélik, hogy mennyire megverték anno az Amnesty honi vezetőjét, és hótt komoly pofával bizonygatják, hogy a haza jelenlegi helyzetéből csak a forradalom visz ki, és ők ott lesznek, mindjárt, ügyködésük társadalmi veszélyessége előttem ettől sem tökéletesen bizonyított. S míg vannak ilyen filmek, nem is érdemes nagyon félni. A nyilvánosság a helyén van.

Ám mind e küldetése közben Kriza hagyományosnak mondható dokumentarista eszközökkel egy végig érdekes, drámai fordulatoktól élénk mozit (tévét) is készített.

Bemutatja a Metafórum Film

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.