Először is a rossz hír. A Fradika saját zöld sasfészkében nem bírt a rettenetes Baktalórántházával a hétvégén - nyilván a zsidók miatt (rátérünk). Lőttek az enbéegynek.
Tételezzük fel, hogy az alkotó teljesen ismeretlen, s nem a hazai dokumentumfilmezés egyik méltán magasan jegyzett riportere - akkor is lehet előre sejteni pár dolgot. A hősök aligha jöhetnek ki jól a dologból, ohne heppiend, ilyesmik. Szóval necces a témaválasztás. Arról persze vita nem lehet, hogy az ilyesmi - ne szépítsük, ne kerülgessük: kiállni a nácik ellen - mennyire a nyilvánosság dolga vagy másé. Ha még a hivatalt el is hagynánk (én el), minimálisan szükségünk lenne olyas társadalmi önszerveződések létének biztos tudatára, amilyenek egyszerűen nincsenek. A nyilvánosságnak így valóban eminens dolga ez, ha nem is a legkellemesebb - tekinthetjük úgy is, hogy jelen dolgozat szerzői a piszkos munkát végzik. Ez esetben akkor talán túlzott luxus (szimpla giccs) szépészeti és módszerbéli kérdésekről fecsegni munkájuk kapcsán. Ugyanakkor minden ebbéli tudásunk kihat a kamerát, a mikrofont tartó kéz biztonságára is - és ekkor már van miről beszélnünk, khm, műkritikailag. Tudniillik az ilyen munka nem megy önreflexív, önleleplező gesztusok nélkül - kérdéses, hogy az mennyire áll jól a dokumentátori szándékoknak?
Van tehát egy "nemzeti" rockbanda, van annak a "frontembere", van az egész hajcihő meg az appendixek (csápoló csajok; haverok; a szerkesztő, aki a hónuk alá nyúlt a Pannon Rádióból). Ha valaki nem tudná, a nemzeti rock az olyan, mint amúgy a rock (három akkord, de a szerkesztőségben vannak, akik többre esküsznek), csak arról énekelnek benne, hogy vissza Erdélyt, Fradika, talpra magyar, seggre oláh, zsidó meg az asztal alá... és effélékről még - a film dicséretére legyen mondva, hogy végig feliratozzák az énekszót, olykor persze az élőbeszéddel is megtehették volna, lévén az artikuláció a színpadon kívül is nehézkes. Sziva Balázst, a Romantikus Erőszak nevű zenekar énekesét követjük a szcéna szokott terein - Magyar Sziget, erdélyi hangversenykörút, Budaházi György kocsmája. Sok zene, sok szöveg - háttérben maradás mint alkotói attitűd. Más lehetne? Az anyag úgyis leleplezi magát - ilyenformán könnyű préda is.
Közhely, hogy annyira szétmédiatizált világban élünk, hogy az már a legóvatlanabb alaptermészetű népesség számára is felfogható. A színpadon élőknek meg evidencia. Így azt kapjuk, amire számíthatunk, magyarázkodást és melldöngetést - van, mikor egy mondaton belül, máskor meg tisztán, szóda (de mondanánk inkább ostyát) nélkül. Az ilyen esetek hozzák el a mű pikánsabb pillanatait: a szenvtelen rendező-riporter nem állja meg, hogy az önfeledt zsidózás elkenésére irányított főszereplői gesztus után ne vágja be az egyik brutálisan antiszemita zenedarabot. (A zsidózás egyébként végigvonul a műegészen.) A pikantériát csak fokozza, hogy épp ez a szám a hős gyakorlatilag egyetlen értékelhető intellektuális teljesítménye - a Tobbacco Road című klasszikust Dohány utcaként magyarítani ugyanis akkor is szellemes, ha ami kijön belőle, visszataszító. De pont az ilyenek válnak a film hallatlan előnyére, ettől lesz vibrálóan változatos. Mert simán benne van az egész hóbelevanc mérhetetlen pitláksága, röhejessége, testi és szellemi nyomora, kétségkívül speciális mikrokozmosza - mégis bármelyik pillanatban lehullhat a falatnyi álarc, és akkor pillanatokra nagyon félelmetessé válik az egész. Pillanatokra.
Mert bár a hősök röhögve mesélik, hogy mennyire megverték anno az Amnesty honi vezetőjét, és hótt komoly pofával bizonygatják, hogy a haza jelenlegi helyzetéből csak a forradalom visz ki, és ők ott lesznek, mindjárt, ügyködésük társadalmi veszélyessége előttem ettől sem tökéletesen bizonyított. S míg vannak ilyen filmek, nem is érdemes nagyon félni. A nyilvánosság a helyén van.
Ám mind e küldetése közben Kriza hagyományosnak mondható dokumentarista eszközökkel egy végig érdekes, drámai fordulatoktól élénk mozit (tévét) is készített.
Bemutatja a Metafórum Film
