Az a helyzet, hogy a sötétség meg a világosság erői (példásan felszerelt, jól kiképzett hadi népek, szükségképpen marcona ábrázattal, dentálhigiéniai hendikeppel) időtlen idők óta harcban állnak egymással - papíron, gyakrabban a vásznon. Sima ügy, megszokhattuk, azon sem nagyon kell törni a fejünket, hogy melyi-kük a jó, s ki a rossz. Ennek szellemében pereg az enumeráció, talpig vasban, kisbaltában a felek, bár gyanús lehet egy szimplán csavargónak látszó figura, csak egy árnyalattal időz többet rajta a kép, épp hogy észrevedd, speciel a Thyl Eulenspiegel nemrég ismételt szovjet tévészéria változatából szalajtották (ilyenformán bizonyíthatóan Tarkovszkíj Andrej Rubljovjából). Hiába gyanús, a büdös életben többet elő nem kerül - talán a saját hadaira céloz vele a rendező, hacsak nem még az invokációnál tart, s isteneit, múzsáit abajgatja. Mindez alatt megy angolul, fátyolos, ám markáns férfihangon a szokvány fantasy-rizsa az örök küzdelemről. Nincs már ezen mit csodálkozni, a főcím előtt le(dob)pergett a Fox szignálja (már nem a XX. századié - ez se véletlen). Egymásnak esnek a dolgozók, decens, drágán kiállított, műfajhű hirig a sötétben, akármelyik Arthus-mondakörre épülő darabból (de leginkább az Excaliburből) vagy A Gyűrűk Urából, igyekvő technikai trükkösködéssel, de a végire csak megtudjuk: a nagy dolgok napjaink Moszkvájában esnek, bizonyos 1992-ben zajlott előzmények következményeként.
Hogy a pillanatnyi frontvonal épp oda esik, ahova, érthető: obskúrus hely. Itt aztán oroszra fordul a szó, de nem attól vagyunk hirtelen egy másik filmben.
Másikban?
A Gyűrűk Ura helyett a Szárnyas fejvadász következik, felturbózott mese helyett negatív utópiának látszó reália - a kosztümtervező okkal vélelmezhető számszaki megelégedésére. Az ötlet akceptálható, a lendületesen fotografált Moszkva a legvadabb rémálmok autentikus celluloid terepe.
Mérsékelt körültekintéssel utánanéztünk az alkotónak: nagyobb a jövője, mint a múltja. 2001-ben csinált már egy amerikai-orosz fantasyt Nősténygladiátor (The Arena) címmel, talán adhatta is valamelyik itthon is elérhető égi tévé (az orosz címe jellemzőbb: Gladiátrix). Az Éjszakai őrség reménybelinél jóval előrébb tartó folytatásainak valamelyikébe (trilógia készül itt, fantasynál gondolom ennyi a beugró) már be is jelentkezett szereplőnek a nagy Quentin Taran-tino maga. Konkrétan azért, mert lenn van hídban e nagyszerű darabtól, lelke rajta. Rossz-fiú szeretne lenni az eszemadta, de nem akar orosszul beszélni, mi lesz ebből? Mindenesetre Oroszországban már szabályos kultusz övezi a dolgozatot, persze nekik se könnyű.
Mi viszont Moszkva lepukkant látványánál tartunk, nagyon oda van az téve. Hozzáállás és pénz kérdése ez nyilván, ha a városi tanács a megrendelő, ekkora nekifutásból Las Vegasnak is lehetett volna fényképezni a metropolist. Most Gotham citynek kellett, nagyon rendben is van, de valamit rakni is muszáj volt bele. Tényleg egy Moszkva felett az ég is egyben, azzal az úgyszólván teljesen elhanyagolható különbséggel, hogy Berlinben még az angyalok intézkedtek, most meg a korszellem parancsára alighanem az ördögök viszik a boltot - madár madár. (Különben is az angyalokkal Moszkva felett a törökök már elszórakoztak, Semir Aslanyürek Vagon című 1993-as filmjében.)
Szóval éjjel a világosság őrző-védői ügyelnek a rendre, nappal a sötétség szakemberei, mely gyakorlat igazán logikusnak és demokratikusnak mondható, ám minduntalan torzsalkodásokhoz vezet. A mindebből
fakadó izgalmak
jelentenék a film tartalmi részét. Nos, e téren is kénytelenek vagyunk a korszerűségről jelentést tenni, amennyiben az üres formák mindenekfelettiségének időszakát éljük (de máshogy nem lehet, hány helyen olvastam, hogy a Sin City egy "halhatatlan klasszikus" = semmi sem a régi). Változatosan vérfagylaló kalandok (vérszipoly s egyéb brutáliák, benne a stílben: lerágott csontok = minden a régi) során át evickélünk előre, szo-szo, ha nem is tiszta időnként, hogy ki kivel van (nem úgy értem, hogy valakiről azt nehéz eldönteni, hogy jó-e, rossz-e, hanem inkább azt nem tudom, hogy mutatták-e korábban, és egyáltalán, mi a fenét akar). Ha a dramaturgiára annyi energiát fordítottak volna, mint a vizualitásra, akkor talán minden másképpen van. Nem, akkor vagyunk pontosak, ha az energiát a vizualitás megvalósításával, kivitelezésével kapcsolatban emlegetjük, hisz eddig azt soroltuk, hogy mit hol, kinél láttunk. De mit csináljunk a lehetőséggel, hogy a Moszkva-parti csörték mezejére előbb-utóbb eljő a Hatalmas, és odaáll valamelyik oldalra? Lesz még két rész, maguk szerint hova áll a nyomorult? Ha kétségük van, ne magukat okolják, a műtörténeti szálban pusztán nemtörődömségből nem említettük eddig a Csillagok háborúját. (A trehányság önvédelem, még felvágásnak tűnne egy teljesebb lista.)
Egy szó, mint száz, kínos meskete, hivalkodón előadva. Messzebbre vivő következtetésekre ragadtatva magunkat, talán megkockáztatható, még egy filmrendező sem engedheti meg magának, hogy csupán sokat járjon moziba, olvasni is kellene neki. De ezzel sem megyünk semmire, hisz Tarantinóban anno épp a legkisebb fiúként fellépő videotékást ünnepeltük, persze hol van az már, lassan a hótbiztos gagyi áruvédjegye a mester jó neve (semmi sem a régi), ami annál is igazságtalanabb, mert a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény ma is a kedvenceink közé tartozik (minden a régi), bár ahhoz még nem telt elég idő, hogy meg merjük bármelyiket is újra nézni (a Kutyaszorítóbanra bizonyára hamarabb összeszedjük a bátorságot). Talán épp tőle nyúlhatott volna kicsit többet Bekmambetov. De erre nem esküdnék meg.
Az InterCom bemutatója
