Karafiáth Orsolya

A stand up nem tartozott a kedvenc műfajaim közé, egészen addig, míg el nem kezdtem magam is csinálni, írótársakkal együtt. A közönség reakcióit látván azt éreztük, működhet másfajta jelenlét és másfajta humor is.

Ez még bőven az az idő, amikor kincsként őriztek sokan egy-egy Fa szappant. De kislányként nem ezt láttam, hanem hogy ez igenis a nők világa, olyan nőké, amilyen én is leszek valamikor.

Abban, azt hiszem, nem lehet vita, hogy figyelnünk kell arra, mit eszünk, illetve mit kenünk magunkra, és az sem kérdés, hogy az élelmiszereink, kozmetikumaink túlvegyszerezettek. Nehezen vitatható, hogy nem helyes, ha mindenre gyógyszerszedéssel reagálunk. De az már kicsit túlzás, ha valakinek az egész életét az teszi ki, az adja a napjai vázát, hogy a táplálkozására figyel, a táplálkozását kontrollálja.

Többen állítják, hogy nekik nincs alvászavaruk, hiszen amint vízszintes helyzetbe kerülnek, már alszanak is. Nos, a rossz hír, hogy ez például a komoly alvásdeficit jele, erősen rossz tünet. És a következmények nem maradnak el.

Ha valaki szigorú időbeosztással él, egy ilyen üzenetet olvasva nem csoda, hogy elborul az agya. És melyikünk nem így él? És ki nem írt már hasonlót?

Kötelékek. Kötődés, függés, összekapcsolódás. Molnár Ágnes Éva fotóművész Kötésben című kiállításának látszólag rendezett, „szép, színes, boldog” képei a legsötétebb kérdésekhez vezethetnek el.

„Szóval neked milyen a pasid, hogy engem csak így pattintasz?” – állt elém a már éppen kikerült figura. Mikor erre sem válaszoltam, dühösen nekem szegezte a kérdést: „Valami nagy farkú fúrógép?” Sokszor elképeszt, hogy a közönség egyes tagjai miképp reagálnak a művészekre.

„De még a pofonja sem fájt. Ebből gondoltam, hogy ő az anyám. Akinek a pofonja nem fáj, az az anyád. Gondoltam magamban. Ma már biztosan tudom, hogy nem ő volt, nem lehetett.” A novellák „anyja” mindenestre egyértelmű: Forgách András.

Hozleiter Fanny Mosolyka interjúk tömkelegét adta, mióta megjelent a könyve. Ezeknek az anyagoknak persze erős központi magja a műre való reflektálás, de igazából mindig a szerző személyiségén van a hangsúly. Pedig a Te döntesz pusztán szövegként is érdekes.

Mire fenik a fogukat? Hová úsznak az aktatáskás cápák? Az ő vizük látszólag nem zavaros, hideg szemükben örökké csillog a nap. Hamm, bekapnak! Nem mersz a közelükbe menni? Kötter Tamás Rablóhalak című könyve megvéd.

„Van ágyad, párnád, mely felfogja tested, / mindig lesz könyv, pohár, mely lezuhanva / zajt üt, s befutnak hozzád. Akkor ülsz már, / sápadtan és rendkívül vékonyan. / Végigsimítják arcod, nyugtató / szavakat kapsz majd, orvosságokat, / és lesz egy pillanat, mikor kifáradsz, / elalszol, s ők, kik ott lesznek helyettem, / lábujjhegyen szépen kimennek, és / kis roppanással rádcsukják az ajtót.”

Elég régóta próbálom magam rávenni, hogy valahogyan leálljak a Frontinról, főleg akkor, mikor megint érzem, hogy az adott adag már kevés, emelnem kell a dózison. Egy véletlen találkozás adott reményt, hátha így…