Hasonló típusú olvasmányoknál – vallomásos élettörténet – persze adja magát a szerzőközpontú megközelítés, és ha sokkal kevésbé olvasmányosan, sokkal lazábban lenne szerkesztve a könyv, tulajdonképpen akkor is megérdemelné a figyelmet. Fanny már évek óta vezeti a blogját, amire én csak tavaly tavasszal bukkantam rá, mivel akkor ismertem meg véletlenül őt egy filmklubon, ahol mind a ketten beszélgetőpartnerként vettünk részt. A téma a nő, illetve a nőiség volt. Már akkor zavarba ejtett, hogy ez a lány milyen természetességgel viseli önmagát, ám a kezdeti hangkeresésem után már bátran mertem beszélni mindenről, nem kellett arra figyelnem, hogy az ő feltételezett érzékenységére tekintettel bizonyos témákat (például test, testiség, a test szépsége) elkerüljek. Egyszerűen feloldott a jelenléte, és azzal, hogy ő elfogadta önmagát, megadta nekünk azt, hogy mi is természetesen kezeljük a helyzetet.
| ||
A könyvét mindezek ellenére kicsit félve vettem kézbe. Ehhez hozzájárult a korábbi, hasonló típusú olvasmányélmények emléke. Féltem attól, hogy ez a szöveg is belecsúszik majd a magazinos, szenzációhajhász, hatásvadász hangnembe, a sziruposságba, a puszta giccsbe. Vagy az önsegítő könyvek egy részének stupid igazságsulykolásába, a személyes filozófia hirdetésének könyvvé habosított verziójába. Mert Mosolyka könyve igen vaskos, csaknem négyszáz oldalas. De szerencsére nem abból a fajtából, ahol vastag papírra, széles margóval, hatalmas betűkkel vésik a semmitmondást.
| ||
Aki követte a blogot, és látja egyben az elkészült munkát, annak világos lesz, hogy még csak nem is az internetes napló ilyen-olyan átírásáról van itt szó. Mosolyka könyve egy lány regénye, de nem lányregény, napló, de nem hevenyészett bejegyzések egymásutánja. Komoly és ügyesen összerakott olvasmány, egyszerű, de tiszta nyelvezettel. Nagy veszélye a műfajnak a helyes tónus megtalálása. Úgy érzem, Fannynak sikerült. Nem kellett felszisszennem olvasás közben, nem éreztem, hogy rám mindenáron hatni akarnak, nem éreztem az olcsó szívszorítást. Megrendülést, izgalmat viszont igen. És azt, hogy haladni akarok a könyvvel tovább. Mosolyka nem apellál könnyen kibuggyanó könnyekre. Érzelmes sok helyütt, persze, nem fukarkodik a köszönetnyilvánítással, és nem sajnálja a szép szavakat senkitől. De nem csúszik bele a melodrámába, hiszen tudja jól, hogy nincs is erre szüksége. Élete nem melodráma, hanem nehéz küzdelem, amit megtanult irányítani. Könnyeden mesél, és érzésem szerint igazán őszintén. Arról is, amit nem is mernénk megkérdezni. Nem hirdet igét és nem ítélkezik, holott jó pár életeseménye még az egészségeseket is ugyancsak megpróbálná. Amikor egyik szerelméről ír, aki igencsak csúnyán elbánt vele, kínálná magát a kicsinyesség. De ez a nagyvonalú leírás szíven ütő.
Mosolyka könyvét olvasva egy matematikai feladvány jutott az eszembe, amit a felnőttek már nem, a gyerekek viszont játszva megoldanak. Ebben kilenc pontot kell összekötni úgy, hogy nem emeljük fel a tollat, viszont mindegyik pontot érintjük. A gyerek játszva túlmegy a pontrácson, kivezeti a határokból a maga egyenesét, és meg is van a megoldás. Ezt látom Fannyn is. Megkapta a maga kereteit, életének határpontjait, amelyek között oly sokan hiába keresik a megoldást. Ő viszont kijjebb lépett, és a határon túl gondolkodott. Felnőttként, de azzal a nyíltsággal, mint egy gyerek. Tanulhatunk tőle.
(Hozleiter Fanny Mosolykával készített interjúnkat itt olvashatják.)
