A kialvatlanság veszélyei

KOmplett

Többen állítják, hogy nekik nincs alvászavaruk, hiszen amint vízszintes helyzetbe kerülnek, már alszanak is. Nos, a rossz hír, hogy ez például a komoly alvásdeficit jele, erősen rossz tünet. És a következmények nem maradnak el.

A csütörtöki és a pénteki napot különféle sorban állásokkal töltöttem. Ezzel nekem amúgy nincs bajom, jól tűröm a semmit, ülök, nézek magam elé, illetve amikor a kis hangok és fények villannak (a sorszámok a kis táblákon) felpillantgatok. Nem tudok olvasni ilyenkor, mert a táblalesés nagy éberséget kíván, rögtön ügetni kell, ha az enyém jelenik meg, különben kimaradok, és hiába reklamálok, ideges kórus hangja zeng fel körülöttem, vagy valaki villámgyorsan megpróbál a következő hívószámmal elém csusszanni. Szóval a látszólagos bambaság különös éberséggel párosul, mert egyébként elvesztünk.

Csütörtökön még remekül vettem az akadályokat, de persze akkor még csupán négy pokoli éjszaka állt a hátam mögött. Amúgy is rossz alvó vagyok, ráadásul a bioritmusom kissé megfordult: mivel általában három, fél négy előtt nem tudok elaludni, a dél körüli kelés az, ami az ideális számomra. Ha persze fontos munka vagy elintéznivaló akad, ennek lőttek – viszont az elalvást még altatókkal sem igen tudom előrébb hozni. Igyekszem ügyesen beállítani ilyenkor, hogy mennyi az az alvásmennyiség, amivel még tudok létezni.

Ment is volna minden, ha a felettünk lakók nem kezdtek volna bele egy – innen, lentről agyamentnek ható – felújításba. Reggel nyolckor – hétvégén tízkor – kőkeményen elkezdődik a menet, és mit mondjak, ez alaposan belekavar mindenbe, amit el lehet terveznem. Péntekre már olyan szinten készen voltam, hogy alig lehetett hozzám szólni. Hétvégén se jobb a helyzet, de ilyenkor legalább nem kell semmit elintéznem, nem kell megjelennem gyűlölt szemkarikáimmal.

Átjött egy barátnőm, aki mindennap fél hétkor kel, és ő is az idegei szélén volt. Nagyjából bármin elsírjuk ilyenkor magunkat, felcsattanunk hülyeségeken, igen könnyű ebben az állapotban összeveszni voltaképpen bármin. Ezeken a kialvatlan napokon törvényszerű, hogy fontos dolgokat egyszerűen otthon hagyunk, lényeges információk kimennek a fejünkből, nem találunk meg semmit a lakásban. (Legutóbb szeptemberben mondták fel a szolgálatot az idegeim, ott másfél ilyen hét állt a hátam mögött, akkor a házban dolgoztak, ráadásul reggel fél héttől ütvefúróval. Összeomlottam, egész nap zokogtam, remegtem, nem tudtam semmit sem csinálni. El kellett menjek három napra egy ismerősömhöz a teljes csöndbe, míg végül valamelyest regenerálódni tudtam.)

Most az okmányirodában szakadt el bennem valami. Az eligazító rossz sorszámot húzott nekem, csaknem két órát várakoztam végig ideges remegéssel, le-lecsukódó szemmel. Majd az ablaknál jelezték, hogy ők ilyesmivel itt nem foglalkoznak, húzzak másik cetlit. Először csak a hideget éreztem a tagjaimban, majd gutaütésszerű állapotba kerültem. Nem vagyok se hisztis, se műsorozós, nem is ismertem utólag magamra. Egyszerűen üvölteni kezdtem, fel-alá vágtatni, és követeltem, hogy azonnal, soron kívül fogadjanak a jó pultnál, különben baj lesz. (Milyen baj lett volna, nem tudom, mindenesetre a varieté jól sikerült, bevezettek egy szobába, és két perc alatt elintéztem az ügyemet.) Normális állapotban, nem túlfeszülve ez elő nem fordulhatott volna. Így is nagyon kellemetlenül éreztem magam utólag.

Az sem nyugtatott meg, mikor a neten keresgélve belefutottam olyan információkba, miszerint az alvászavar nemcsak a már jól ismert agresszióhoz, feledékenységhez, belső tompultsághoz és motiválatlansághoz vezet, hanem hosszabb távon a szomatikus betegségek és a dementálódás (ettől rettegek egyébként legjobban) is bekövetkezhet. A legbrutálisabb külső zajhatásokat füldugóval sem lehet tompítani, de ma már látom, hogy valamit tenni kell. Megpróbálok hajnali fél kettőkor még nem egyórás beszélgetéseket bonyolítani a barátaimmal, nem cigizni, és nem ekkor lejegyezni valamelyik éppen jónak tűnő vers- vagy novellaötletemet (reggelre elég rossznak tűnnek ezek általában).

Kisgyerekes vagy munkamániás barátaimmal beszélgetve mindig az derül ki, hogy azért lehetne jobban szervezni, ügyesebben trükközni, de mindig az alvás az, aminek a rovására bűvészkedünk. És ez hosszú távon a legnagyobb hiba. Nem csoda, hogy ennyi feszült, feledékeny, ingerlékeny ember van körülöttünk. Csak az vigasztal, hogy ha esetleg már dementálódnék, őket is elfelejtem…

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.