A kialvatlanság veszélyei

KOmplett

Többen állítják, hogy nekik nincs alvászavaruk, hiszen amint vízszintes helyzetbe kerülnek, már alszanak is. Nos, a rossz hír, hogy ez például a komoly alvásdeficit jele, erősen rossz tünet. És a következmények nem maradnak el.

A csütörtöki és a pénteki napot különféle sorban állásokkal töltöttem. Ezzel nekem amúgy nincs bajom, jól tűröm a semmit, ülök, nézek magam elé, illetve amikor a kis hangok és fények villannak (a sorszámok a kis táblákon) felpillantgatok. Nem tudok olvasni ilyenkor, mert a táblalesés nagy éberséget kíván, rögtön ügetni kell, ha az enyém jelenik meg, különben kimaradok, és hiába reklamálok, ideges kórus hangja zeng fel körülöttem, vagy valaki villámgyorsan megpróbál a következő hívószámmal elém csusszanni. Szóval a látszólagos bambaság különös éberséggel párosul, mert egyébként elvesztünk.

Csütörtökön még remekül vettem az akadályokat, de persze akkor még csupán négy pokoli éjszaka állt a hátam mögött. Amúgy is rossz alvó vagyok, ráadásul a bioritmusom kissé megfordult: mivel általában három, fél négy előtt nem tudok elaludni, a dél körüli kelés az, ami az ideális számomra. Ha persze fontos munka vagy elintéznivaló akad, ennek lőttek – viszont az elalvást még altatókkal sem igen tudom előrébb hozni. Igyekszem ügyesen beállítani ilyenkor, hogy mennyi az az alvásmennyiség, amivel még tudok létezni.

Ment is volna minden, ha a felettünk lakók nem kezdtek volna bele egy – innen, lentről agyamentnek ható – felújításba. Reggel nyolckor – hétvégén tízkor – kőkeményen elkezdődik a menet, és mit mondjak, ez alaposan belekavar mindenbe, amit el lehet terveznem. Péntekre már olyan szinten készen voltam, hogy alig lehetett hozzám szólni. Hétvégén se jobb a helyzet, de ilyenkor legalább nem kell semmit elintéznem, nem kell megjelennem gyűlölt szemkarikáimmal.

Átjött egy barátnőm, aki mindennap fél hétkor kel, és ő is az idegei szélén volt. Nagyjából bármin elsírjuk ilyenkor magunkat, felcsattanunk hülyeségeken, igen könnyű ebben az állapotban összeveszni voltaképpen bármin. Ezeken a kialvatlan napokon törvényszerű, hogy fontos dolgokat egyszerűen otthon hagyunk, lényeges információk kimennek a fejünkből, nem találunk meg semmit a lakásban. (Legutóbb szeptemberben mondták fel a szolgálatot az idegeim, ott másfél ilyen hét állt a hátam mögött, akkor a házban dolgoztak, ráadásul reggel fél héttől ütvefúróval. Összeomlottam, egész nap zokogtam, remegtem, nem tudtam semmit sem csinálni. El kellett menjek három napra egy ismerősömhöz a teljes csöndbe, míg végül valamelyest regenerálódni tudtam.)

Most az okmányirodában szakadt el bennem valami. Az eligazító rossz sorszámot húzott nekem, csaknem két órát várakoztam végig ideges remegéssel, le-lecsukódó szemmel. Majd az ablaknál jelezték, hogy ők ilyesmivel itt nem foglalkoznak, húzzak másik cetlit. Először csak a hideget éreztem a tagjaimban, majd gutaütésszerű állapotba kerültem. Nem vagyok se hisztis, se műsorozós, nem is ismertem utólag magamra. Egyszerűen üvölteni kezdtem, fel-alá vágtatni, és követeltem, hogy azonnal, soron kívül fogadjanak a jó pultnál, különben baj lesz. (Milyen baj lett volna, nem tudom, mindenesetre a varieté jól sikerült, bevezettek egy szobába, és két perc alatt elintéztem az ügyemet.) Normális állapotban, nem túlfeszülve ez elő nem fordulhatott volna. Így is nagyon kellemetlenül éreztem magam utólag.

Az sem nyugtatott meg, mikor a neten keresgélve belefutottam olyan információkba, miszerint az alvászavar nemcsak a már jól ismert agresszióhoz, feledékenységhez, belső tompultsághoz és motiválatlansághoz vezet, hanem hosszabb távon a szomatikus betegségek és a dementálódás (ettől rettegek egyébként legjobban) is bekövetkezhet. A legbrutálisabb külső zajhatásokat füldugóval sem lehet tompítani, de ma már látom, hogy valamit tenni kell. Megpróbálok hajnali fél kettőkor még nem egyórás beszélgetéseket bonyolítani a barátaimmal, nem cigizni, és nem ekkor lejegyezni valamelyik éppen jónak tűnő vers- vagy novellaötletemet (reggelre elég rossznak tűnnek ezek általában).

Kisgyerekes vagy munkamániás barátaimmal beszélgetve mindig az derül ki, hogy azért lehetne jobban szervezni, ügyesebben trükközni, de mindig az alvás az, aminek a rovására bűvészkedünk. És ez hosszú távon a legnagyobb hiba. Nem csoda, hogy ennyi feszült, feledékeny, ingerlékeny ember van körülöttünk. Csak az vigasztal, hogy ha esetleg már dementálódnék, őket is elfelejtem…

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.