Forgách nagy gyermekeinek, felnövő, kiteljesedésre váró, éretlen, de megérésre szomjazó nőalakjainak valóságát nem a realitásból kellene szemlélni. Képzeletbéli, irracionális figurák ők, valószerűtlen sorsokkal. Aki a rögvaló lefestését várja életük egy-egy szeletének felvillantásától, valóban csalódni fog. „Nem mondhatnám, hogy közelebb jutottam a női gondolkodás megértéséhez” – írta valaki a könyvről az olvasók általi bejegyzésekre épülő egyik közösségi oldalon.
| ||
A könyv több kritikusa is felrótta, hogy nem sikerült a szerzőnek úgymond mélyre mennie, sztereotípiákkal dolgozott, nem lett igazán nő. Megérzésem szerint nem is ez volt a cél. (Amúgy meg a férfi milyen? Egy férfiakról szóló, férfi által írt szöveg macsós, kemény, érzelemmentes? Egy férfit szerepeltető novella a FÉRFI mélyére megy, és ábrázol egy univerzális hímet, ami által mindenki pontosan meg tudja mondani eztán, hogy nahát, ez egy férfi, ilyen a férfi, semmi kétség nem fér hozzá? Szívesen olvasnék ilyen szöveget, de hát az irodalmi szöveg nem a Nagy Brehm, nem konkrét és egzakt leírásokra szomjazik az olvasó. Ráadásul fikción a valóságot követelni elég képtelen dolog…)
Forgách (na jó, tehetjük idézőjelbe is felőlem) „női” nem akarnak sem prototípusok, sem egyfajta női katalógus modelljei lenni. Ezek a hősök női névvel, kvázinői attribútumokkal egy különös és aláhúzottan fiktív világ lakói, akik csakis egy-egy szöveg koordinátái között akarnak élni, és nem hús-vér testben lépkedni előttünk. (És hozzátenném, szerintem nagyon szórakoztató a könyv a játékaival, abszurd gondolatkísérleteivel, frappáns kis sztorijaival.) Amik velük megesnek, azok sem eshetnek meg se hétköznapokon, se ünnepeken. Ki az, aki egy repülőút alatt, miközben a barátjához tart, lefogy huszonöt kilót, és mikor hazajön, újra testes? Miért olyan fontos, a valóságban hogy néz ki egy űrbázis, és hogy lehet-e szexelni szkafanderben? Kell-e hinnünk a reinkarnációban, hogy erről olvasva egy szöveg megérintsen? Egy eszkimó tényleg ilyen? Hogy lehetséges az, hogy…?
Fikción számon kérni mindezt nagy hiba. Mint ahogy azt sem szerencsés kutatni e rövid novellákban, hogy az írónak mennyire sikerült valóban nővé válnia. Mert onnantól nincs megállás, akkor már nem szépirodalomként fogadunk be, hanem valamiféle dokumentarista beütéssel, és abba a csapdába kerülünk, hogy rögtön azt is meg kell vizsgálnunk, mi magunk megfelelünk-e az úgynevezett „nőies” kritériumoknak. Szembesülni kellene azzal, hogy igen nehéz meghúznunk az éles határvonalakat, és voltaképp már magunk sem tudjuk, fiúk vagyunk-e, vagy lányok…
