Ha olyan mű kerül a kezembe, amit ilyen erősen nyomnak, eleve visszaveszek kicsit. Rég volt ugyanis eddig ismeretlen szerzővel ennyire tele minden. (Persze nem a bulvárfrontra gondolok, ott igen gyakori, hogy egy-egy arc a semmiből előbukkanva hirtelen velünk utazik a metrón, illetve lemosolyog minden címlapról.) Kötter (álnév) egy rangos kiadónál jelent meg, ami ráadásul kis kiadó, reklámra nem tudtak túl sokat költeni, a könyv mégis elkezdett rohamtempóban lépegetni az immár második kiadásig, és addig, hogy már nagy könyváruházak kirakatában is ott narancssárgállik.
| ||
Kicsit idegesítő a kampányban (amit a fülszövegek ráadásul alaposan aláhúznak), hogy úgy látszik, képtelenek vagyunk magában nézni egy új jelenséget, új terméket és figurát, minduntalan azt lessük, kihez tudnánk szépen odapasszítani, és már kapja is a jelenség, a figura, a termék a címkét, hogy hoppá, kezünkbe vehetjük, élvezhetjük a magyar ez meg az produkcióját. (És innen alaposan félremehetnek a dolgok, elég csak Komár László és Elvis párhuzamára utalnunk.) Nem, szerintem Kötter nem a magyar Ellis, nem a magyar Carver, és nem a magyar Houellebecq. Nem, nem, nem.
Persze ilyenkor minden fülszöveg- és recenzióíró, minden interjúkészítő roppant óvatos lesz, és saját hang kikeveréséről, egyéni árnyalatokról beszél, erős hatásokról stb., de azért igen szorosan kijelölik evvel az olvasói elvárások horizontját. Ilyenkor kell erősnek lenni, és száműzni a fejből az előképeket (ami akkor sem nehéz, ha a pont említett szerzők mottóival van teletűzdelve a könyv), és megpróbálni úgy olvasni, mintha ezekről nem is hallottunk volna. Mert mi van, ha valaki nem kedveli teszem azt Ellist? Rühelli Houellebecq-et, a hideg rázza Carvertől? Annak semmit nem ad a könyv?
Az én válaszom egyszerű: ad, adhat, minden előzetes gyanakvás ellenére. És minden eddigi nagy csalódás dacára. (Mert hozzátenném, hogy ami ilyen váratlan népszerűségre tesz szert irodalmi körökben, amiről már olvasatlanul csak óvatosan nyilatkoznak, és amit mindenki már legalábbis betervezett, nos, ilyen művekben eddig legtöbbször alaposan csalódtam. Sőt, volt hogy az amúgy tisztességes munka a megelőző ájulattól színét vesztette, fakónak tűnt a ragyogó beharangozás mellett.)
Azt gyorsan leszögezném, hogy Kötter könyve sem hibátlan, de az elvitathatatlan, hogy valóban rendkívül érdekes, és az is, hogy prímán van megírva és megszerkesztve. (Más kérdés, hogy a novellák egyötödét kiszedném, mert néhol már sok lesz az egészből és némelyik darab nincs olyan érzékenységgel megírva – vagy legalábbis én nem találtam bennük annyi finomságot –, mint például egyik kedvencem, a Szajonara, illetve annak testvérszövege, a Hiábavalóság és szélkergetés címűben.
A terep adott, a multik világa, a szereplők ügyes férfiak (ügyvédek, irodavezetők, közös nevezőjük a pénz), illetve nők (kicsit uncsi feleségek, üres tekintetű modellek, feltörekvő gyakornoklányok, kültelki panelszobájukból a kitörési pontot kereső, szép testű kis szerencsétlenek). A nők eladók, megvehetők, akarják, hogy megvegyék őket, kínálják magukat, és tudják, hogy tényleg mindennek ára van. Érdekes, hogy szintén a kampány részeként többen azt emelték ki, hogy attól érdekes a könyv, hogy Kötter olyan világról tudósít, amit magyar író általában nem láthat. Szerintem ez sem állja meg a helyét, mert például én magam is ismerek ilyen embereket, hasonló sztorikat, nemcsak az életek-történetek leírása itt a kulcs. Még csak nem is e világ bemutatása. Ezeknek a novelláknak a szigorú szerkesztettsége, meglepő megfigyelései, pontos jellemrajzai bármilyen közeget lefestve megállnák a helyüket.
