„Mennyiért jössz el velem?”

KOmplett

„Szóval neked milyen a pasid, hogy engem csak így pattintasz?” – állt elém a már éppen kikerült figura. Mikor erre sem válaszoltam, dühösen nekem szegezte a kérdést: „Valami nagy farkú fúrógép?” Sokszor elképeszt, hogy a közönség egyes tagjai miképp reagálnak a művészekre.

„Te most a fiúkat vagy a lányokat szereted?” – kérdezte legutóbb egy másik delikvens. „Egyiket sem” – próbáltam viccesen lerázni, remélve, ennyiből megérti, hogy egyfelől semmi köze hozzá, másfelől nem megyek bele ilyesféle diskurzusba idegenekkel. De ő nem tágított, és a sarkamban lépegetve (ugyanis rögvest továbbindultam) folytatta a faggatózást.

Tudom, hogy a tapasztalatom nem egyéni, hogy igen sokan szembesülnek hasonlóan tolakodó és határokat áthágó közeledésekkel szerepléseik után. Egyik íróismerősöm (nő) igen nyíltan ír a szexualitásáról. Nos, őt is betámadják a legkülönfélébb perverzek, és gondolják azt (mintegy a szövegek által felhatalmazva – így érzik legalábbis), hogy a szerzővel vulgáris, alpári hangnemben válthatnak pár szót.

Volt pár éve egy durva élményem. Igen elegáns helyre hívtak meg előadóként, a közönségnek nem kis összeget kellett fizetnie, hogy a finom vacsorát és engem „megkaphassa”. A kijelölt beszélgetőpartneremmel első ránézésre semmi probléma nem volt: decens úriembernek tűnt, az alkalomhoz öltözött. Annál nagyobb volt az elképedésem, mikor az első kérdése így szólt: „Te mennyit keresel?” Közöltem, hogy várom a második kérdést. Na, az meg is jött: „Hetente hányszor szereted a szexet?” Nem feleltem, egy esélyt még adtam. „Akkor csak arra lennék kíváncsi, hogy a hagyományosabb módon, vagy akkor milyen pozitúrákban?” Szóltam, hogy amíg összeszedi magát, addig én talán felolvasnék néhány verset. Itt közbeszúrta, hogy szerinte a közönség inkább zaftosabb dolgokra vágyna, mint holmi versekre. Ennél a pontnál felálltam, és elhagytam a termet. A szervezők lélekszakadva futottak utánam, folyt róluk az izzadság, hogy elnézést, ők nem is sejtették, micsoda taplót kértek fel, eddig is ő vezette ezeket az eseményeket, sosem fordult még elő ilyen. Azzal a feltétellel mentem vissza, hogy akkor magam tartok egy előadást, kérdések nélkül. A fickó a végén odasunnyogott hozzám, és annyit sikerült mondania, hogy ő azt hitte, én ilyen bevállalós, vagány csaj vagyok, és lehet valami keményebb beszélgetést folytatni velem… Nem kezdtem el neki magyarázni a szerepek és a személy kapcsolatáról.

Tény és való, hogy némelyik performance-omban és egyéb megnyilvánulásomban (például egyes fotósorozatokon, bizonyos szövegekben) talán merészebb hangot ütök meg. De ez nem meglepő: ezek alakmások, átalakulások és átlényegülések. És ha teszem azt, olyan is lennék, mint a színpadon, akkor sem engedhető meg ez a tónus, ez a tolakodó, undorító közeledés. Egyébként azt sem szeretem, ha rögtön, még az előadás után letámadnak, és a saját történetüket kezdik önteni rám. (A kedvesség, a gratuláció persze más, az jólesik, de mikor valaki látja, hogy igen sokan szeretnének beszélni az illetővel – most egyszerűbben velem –, de csak nyomják a magukét, leállíthatatlanul.)

Egy felolvasásom után nemrég egy szintén joviális küllemű úr szólított meg. Azt firtatta, mennyiért töltenék el vele egy „laza estét” – ahogy ő fogalmazott. Csak bámultam rá, eleinte nem is értettem, majd kinyögtem, hogy én nem szoktam ilyesmit vállalni. Mire ő: „Ugyan már, eleinte mindenki ezt mondja…” És hogy olvasta a regényemet, szerinte nekem nem kellene ennyi minden után szabódnom. Színésznő, énekesnő, modell ismerőseimtől tudom, hogy náluk sem ritka ez a fajta a megkörnyékezés. Felkészülni lehetetlen rá, kikerülni talán csak jeges hallgatással, elfordulással lehet. Jó lenne, ha egyszer megérteném, ezek az emberek (akik amúgy szeretik a művészetet, hiszen elolvassák a verseket, regényeket, eljönnek egy-egy műsorra), hogy állnak ezzel az egésszel…

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.