„Te most a fiúkat vagy a lányokat szereted?” – kérdezte legutóbb egy másik delikvens. „Egyiket sem” – próbáltam viccesen lerázni, remélve, ennyiből megérti, hogy egyfelől semmi köze hozzá, másfelől nem megyek bele ilyesféle diskurzusba idegenekkel. De ő nem tágított, és a sarkamban lépegetve (ugyanis rögvest továbbindultam) folytatta a faggatózást.
Tudom, hogy a tapasztalatom nem egyéni, hogy igen sokan szembesülnek hasonlóan tolakodó és határokat áthágó közeledésekkel szerepléseik után. Egyik íróismerősöm (nő) igen nyíltan ír a szexualitásáról. Nos, őt is betámadják a legkülönfélébb perverzek, és gondolják azt (mintegy a szövegek által felhatalmazva – így érzik legalábbis), hogy a szerzővel vulgáris, alpári hangnemben válthatnak pár szót.
Volt pár éve egy durva élményem. Igen elegáns helyre hívtak meg előadóként, a közönségnek nem kis összeget kellett fizetnie, hogy a finom vacsorát és engem „megkaphassa”. A kijelölt beszélgetőpartneremmel első ránézésre semmi probléma nem volt: decens úriembernek tűnt, az alkalomhoz öltözött. Annál nagyobb volt az elképedésem, mikor az első kérdése így szólt: „Te mennyit keresel?” Közöltem, hogy várom a második kérdést. Na, az meg is jött: „Hetente hányszor szereted a szexet?” Nem feleltem, egy esélyt még adtam. „Akkor csak arra lennék kíváncsi, hogy a hagyományosabb módon, vagy akkor milyen pozitúrákban?” Szóltam, hogy amíg összeszedi magát, addig én talán felolvasnék néhány verset. Itt közbeszúrta, hogy szerinte a közönség inkább zaftosabb dolgokra vágyna, mint holmi versekre. Ennél a pontnál felálltam, és elhagytam a termet. A szervezők lélekszakadva futottak utánam, folyt róluk az izzadság, hogy elnézést, ők nem is sejtették, micsoda taplót kértek fel, eddig is ő vezette ezeket az eseményeket, sosem fordult még elő ilyen. Azzal a feltétellel mentem vissza, hogy akkor magam tartok egy előadást, kérdések nélkül. A fickó a végén odasunnyogott hozzám, és annyit sikerült mondania, hogy ő azt hitte, én ilyen bevállalós, vagány csaj vagyok, és lehet valami keményebb beszélgetést folytatni velem… Nem kezdtem el neki magyarázni a szerepek és a személy kapcsolatáról.
Tény és való, hogy némelyik performance-omban és egyéb megnyilvánulásomban (például egyes fotósorozatokon, bizonyos szövegekben) talán merészebb hangot ütök meg. De ez nem meglepő: ezek alakmások, átalakulások és átlényegülések. És ha teszem azt, olyan is lennék, mint a színpadon, akkor sem engedhető meg ez a tónus, ez a tolakodó, undorító közeledés. Egyébként azt sem szeretem, ha rögtön, még az előadás után letámadnak, és a saját történetüket kezdik önteni rám. (A kedvesség, a gratuláció persze más, az jólesik, de mikor valaki látja, hogy igen sokan szeretnének beszélni az illetővel – most egyszerűbben velem –, de csak nyomják a magukét, leállíthatatlanul.)
Egy felolvasásom után nemrég egy szintén joviális küllemű úr szólított meg. Azt firtatta, mennyiért töltenék el vele egy „laza estét” – ahogy ő fogalmazott. Csak bámultam rá, eleinte nem is értettem, majd kinyögtem, hogy én nem szoktam ilyesmit vállalni. Mire ő: „Ugyan már, eleinte mindenki ezt mondja…” És hogy olvasta a regényemet, szerinte nekem nem kellene ennyi minden után szabódnom. Színésznő, énekesnő, modell ismerőseimtől tudom, hogy náluk sem ritka ez a fajta a megkörnyékezés. Felkészülni lehetetlen rá, kikerülni talán csak jeges hallgatással, elfordulással lehet. Jó lenne, ha egyszer megérteném, ezek az emberek (akik amúgy szeretik a művészetet, hiszen elolvassák a verseket, regényeket, eljönnek egy-egy műsorra), hogy állnak ezzel az egésszel…
