Mindig lesz valaki a beteggel – aki én vagyok, az, aki olvasom – az üres szobában, mondja a megidézett vers (Egy betegnek). Soha nincs egyedüllét – sugallja, sulykolja Tandori, el lehet aludni, mert valaki ott van, és a helyettes legalább olyan jó, mint aki nincs ott, aki elment, aki nem tudott jönni, aki hiányzik. Amíg az éber tudat működik, ott vannak ők, a ki tudja milyen lények, gondoskodnak a magányosról, az otthagyottról. Enyhítik a lázat, közelebb hozzák az elalvást, a könnyűséget, megülnek a függöny ráncaiban, az ágy szélén, porszemek a levegőben.
„Nem féltem – mesélte az egyik barátnőm, miután a férje váratlanul meghalt, és ő egyedül maradt a halottal az üres házban –, nem féltem, mert egyszerre csak azt éreztem, hogy sokan vagyunk a szobában. Nem tudom, hogy kik termettek ott, de elöntött, hogy egyszerűen mindenki eljött. Nem érzékeltem a csendet, még a fájdalmat sem, hiszen sokan voltunk, egy egész társaság, tudtam, hogy régen halottak is vannak közöttük.”
| ||
Amikor annak idején először őrültem bele Tandoriba – s épp ebbe a versébe is –, máig tudom, hogy ez a később hallott érzés testesült meg bennem akkor. Őt olvasva többen lettek körülöttem, tapasztaláson túli lények, idegenek, ismerősökké válva. Nagyon rossz periódusban voltam éppen, a kilencvenesek végén lehetett az év, egyedül egy lakásban, csak nagy ritkán léptem ki az utcára, akkor is rettegve, félve. (Azért a választott kép is, idegenként a városban, de mégis szerves részeként.) Kapaszkodtam a versekbe, sokat megtanultam kívülről is, de csak véletlenül, mert a sok olvasástól részben-egészében átszivárogtak belém a sorok. Sokszor nem értettem őket, és ez sokszor zavart. Majd rájöttem, hogy éppen ez az értelmen túliság vonz, köt hozzájuk, ezért lesz egy-egy sora saját.
Emlékszem, annak idején, még a Sárkányfű társaságával hány estét vitatkoztunk át azon, hogy kik a zsenik egyáltalán, és hogy a magyarok közül kik azok. Én akkor is, és ma is az egy Tandorit mondtam, de a konkrét, szavakkal jól körülbástyázható magyarázat hiányzik hozzá. De talán az igazi teremtő erő lehet a titok – az életre hívott lények, akik aztán befészkelődnek a fejbe, és többé nem hagynak magunkra.
Ki olvasta el az összes Tandorit? Senki. És kit ne érintene meg, ha hagyná?
A Tiszatáj eredeti módját választotta a hetvenöt éves művész köszöntésének: felkért kortársakat, hogy egyetlen (tágan értelmezett) sorral idézzék meg őt (Itt olvasható). Én egy kerek hétig gondolkodtam azon, mi lenne, melyik lenne, míg végül persze a Töredékhez tértem vissza megint. De érdemes végignézni mindenkit, mert feltételezem, hogy ugyanilyen komolyan vették ezt a játékot, így nem meglepő, hogy mennyire megtalálta ki-ki a maga jellemző idézetét. (Pallag Zoltán a magáét a karjára is tetováltatta.) Én a lent egészében olvasható költemény negyedik versszakát idéztem.
| Macabre a mesterekért
Halottaimból elragad minden, amit elveszthetek. Úgyis marad, mi megmarad s halottaimba elvezet.
A fényesség, mely fölrepít, odavet zugom sötétjére. Megkockáztat és elveszít egyetlenegyszer mindörökre.
Halottaimból elragad minden, amit elveszthetek. Úgyis marad, mi megmarad s halottaimba elvezet.
Mély s felszín egymás kapuja, bújj-zöldág sehova sehonnan: én csak lépek ide-oda, amig örökkévalóm moccan.
Halottaimból elragad minden, amit elveszthetek. Úgyis marad, mi megmarad s halottaimba elvezet. |
