„Sosem szabad elolvasni a mellékelt tájékoztatót – mondta annak idején az az orvos ismerősöm, akitől tanácsokat kértem, milyen gyógyszer kellene nekem szorongás ellen –, ha végigfutod a szöveget, elmegy a kedved az egésztől, azt hiszed, patkánymérget kaptál.” Én azért elolvastam, kár volt, eleinte figyeltem is, van-e valami bajom, valamelyik ritka mellékhatás érvényesül-e, néha persze azt éreztem, érvényesül bizony, ilyenkor dupla adagot vettem be, hiszen a mellékhatásoktól való rettegés újabb erős szorongásforrás.
Persze, annak idején rendes pszichiáter állított rá a dologra, Tegretol-Frontin-Cymbalta kombót kaptam majd egy évig, majd magamtól álltam le szörnyű mellékhatások kíséretében. De a Frontin ebből a kis mixből a barátom maradt, átálltam arra, hogy azzal alszom, mert máskülönben – bár nincs az a helyzet és idő, hogy elaludni ne tudnék – két-három óra múltán rémálmoktól gyötörve felébredek. (Legviccesebb az volt, mikor annak idején, mikor a gimi végén vészesen evészavaros voltam, a doktor Andaxinnal kínált, ami nyilván sokszor teljesen kiütött, de az okot, ami miatt az egész kialakult, még csak meg sem érintette…)
Az évek alatt megtapasztaltam, hogy elég sokan vagyunk Frontin-függők, és azt is, hogy ez milyen nehéz teher. Emlékszem, két éve Kapolcson este vettem észre, hogy a gyógyszeres kis táskám otthon maradt. Bepánikoltam, elkezdtem cirkálni a kocsmák között, úgy éreztem, haza is megyek, ha valakit nem találok, aki legalább addig kisegít, míg egy orvost le nem akasztok valahonnan. Nos, az első kocsmapultnál találtam ilyen kollégát, nem is sejtettem volna, hogy neki is ez az eledele… Legutóbb november végén kaptam pánikrohamot, mikor Padovába tartván már útközben kiderült, az adagom – amit direkt jó előre bekészítettem – valahogy a konyhapulton felejtődött. Szerencsére ott is lett megoldás, de az az egy Frontin nélküli este maga volt a pokol. Nem jó persze az állandó keresgélés sem, az orvosvadászat, ki az, aki még hajlandó felírni nekem, vagy akitől lehet szerezni legalább egy fél dobozzal, míg a saját orvosom újra adhat nekem.
Év végén megint éreztem, hogy kicsit hatástalan már az eddigi mennyiség, jöhet az újabb növelés. Valahogy nem akartam ezt, de az is világos számomra, hogy ha nem alszom ki magam, végem. Ekkor landolt a Facebookon, az írói oldalamon egy ismeretlen férfi levele. Írta, hogy hallotta valahol, hogy min élek, és talán tudna alternatívát. Nem szoktam ilyen levelekre válaszolni, maximum annyit, hogy köszönöm, kedves, hogy gondolt rám, de én majd megoldom valahogy, ám most válaszoltam, hogy szuper, találkozzunk. Tényleg nagyon elegem van már ebből az egészből. A találkozás számomra elég szürreális volt, kiderült ugyanis, hogy az ember semmit sem tud rólam (nyilván azt hittem, hogy olyasvalakiről van szó, aki legalább az olvasóm, vagy aki annak idején a tévéből ismert, mert így szoktak megkeresni), csak azt az egy infót, hogy van egy nő, aki nem tud nyugtatók nélkül élni…
Egy kosárral érkezett, ami telve volt gyógyfüvekkel, és elmagyarázta, hogyan adagoljam a belőlük készített teákat. A lényeg a levendulán (ami azonnal hat) és az orbáncfűn volt (ami viszont olyan három hét múltán fejti ki a hatását). Nos egyből, már aznap elkezdtem a teakúrát, két hete nyomom, tegnap este már lefeleztem a Frontint is. Megkérdeztem a férfit, hogy akkor mégis, miért írt nekem, ha azt sem tudja, ki vagyok? A válasz nagyon egyszerű volt: csak segíteni akart. Csak úgy. És amúgy tényleg nem akart semmi egyebet, miután átadta a csomagot és a tanácsait, távozott. Fura, meseszerű volt az egész, nem is tudom, mikor találkoztam ilyen őszinte önzetlenséggel utoljára. Olyan kár, hogy a függést nem tudják oldani az ilyen kedves történetek. De talán a gyógyfüvek meg azon segítenek…
