Két sorozatot láthatunk egymás mellett, amik bár látszólag távol állnak egymástól, szerintem lényegében ugyanarra mutatnak rá.
| ||
A Tribute sorozat három női feminista csoportot idéz meg úgy, hogy egy-egy emblematikus pillanatukat játssza újra, úgy, hogy a fotográfus is belekomponálja magát a képbe. Mindez (persze csak szerintem) arra épít, hogy szinte mindannyian tudunk az „azonosulás vágyával” azonosulni. Olykor – akár csak egy kép, egy jól eltalált mozdulat, egy megszülető gondolat, esetleg egy arckifejezés, ruhadarab segítségével – jó megidézni, felmutatni valami számunkra fontosat. Egy-egy pillanatra a másikból lenni egy rész, a másik lényegére (vagy általunk vélt lényegére) koncentrálva felfedezni magunkban őt (őket), és rábólintani: ez is vagyok, így gondolom én is, bár néha nem úgy csinálok, ezt érzem én is, és jó lett volna, ha én vagyok az, aki például felveszi azt a maszkot (és fel is veszem, mutatva, hogy így sem lehetetlen, és ezáltal ott vagyok, a másikkal, „velük vagyok”), együtt érzek, érzünk. És létrejöhet a közösség így is, a belső csapat, akik egy tónusban beszélnek, bár persze nem teljesen ugyanazt. Megtart ez a fajta közös létezés, magunkhoz szorít, eggyé válunk általa.
| ||
A Kötésben (azaz a címadó sorozat) elsőre azt sugallja: mi tart meg. Kihez, kikhez, mihez vagy hozzáfűzve? Nézzük meg jól, nézzük meg először az egymásra utaltság felületét. Mit látunk? Párokat, családokat, kutyákat, kisgyereket, nagy gyereket. Jól érzik magukat, sugallják a képek, senki nincs egyedül, nincs a magány velük, tartoznak valahová, egymáshoz: valakihez tartozni jó. De ha jobban szemügyre vesszük, mi tartja össze őket, meglátjuk, hogy a szalagok, fonalak könnyűek, a szél is felkaphatja őket, erősen kell figyelni (megtartani egymást), nehogy mint a léggömb, elrepüljön valaki, kiessen a képből. Az egyiken mintha körtáncot lejtenének a megörökített figurák. Különböző korúak, ki kinek a kije, nem lehet tudni, a tekintetük is összevissza kulcsolódik, játszanak talán, vagy ez halálosan komoly, ők ekképp próbálnak játszani – könnyűnek mutatni azt, amit amúgy legtöbben egy életen át próbálunk tanulni.
| ||
A megnyitón is a szerepekkel próbáltunk valamit kezdeni Szirtes Jánossal. Én egy kiteljesedett nő voltam, aki azt hirdeti, hogy semmi nem lehetetlen, mindenre képesek vagyunk, nem béklyózhat meg sem elvárás, sem környezet, sem a saját magunk kisszerűsége. János is nő volt, aki megpróbált velem (azaz a kiteljesedett valakivel) azonosulni. A kellékei megvoltak hozzá: csinos ruha, magas sarkú cipő, ékszerek, csinos mellek, profi smink. De míg én nagy hangon szónokoltam arról, hogy mi nők, mindenre képesek vagyunk, addig tisztán látszott, hogy nincs olyan, hogy „mi, nők”, mert csak szerepek léteznek, alakmások, változatok. Jánosnak sehogy nem sikerült a közelembe férkőznie. Még csak meg sem érinthetett. A távolságunk érintkezett csupán, az kapcsolt össze minket arra a húsz percre, amíg beszéltem. A távolság is kötés. A saját megkonstruált szerepeink is erősen tartanak. És néha erősebben kötjük magunkat a félelmeinkhez, mint bármi máshoz.
A kiállítás a Capa Központban március 14-ig tekinthető meg.
