Egy-egy napot összeszervezni tényleg nem egyszerű. Még nekem sem, pedig én nem járok be munkahelyre, nincsenek gyerekeim, csak azok a kötelezettségeim vannak, amik amúgy is mindenkinek (legsúlyosabb a felkelés), plusz ugye a munkáim, ahol kis könnyebbség (vagy éppen hogy nehézség), de én osztom be az időmet.
Hosszú évekbe tellett megtanulnom, hogyan lehet egy napot-hetet jól beosztani úgy, hogy tényleg minden beleférjen. Azt tudom jól, hogy nekem például extra igényem van az alvásra, illetve az egyedül töltött napokra, ezekkel is jól kell sakkoznom. Így hát igyekszem a dolgokat három-négy napba sűríteni. Ilyenkor összeszedem, kihez kell kimennem, kivel kell tárgyalnom. Legnehezebben a sok kis „resztlit” viselem, mikor egy-egy esemény vagy felvétel előtt megbeszéléseket kell tartani, úgymond kávézni egyet. Ezeknek az összejöveteleknek szerintem nem sok haszna van, egy-másfél órát üldögélünk együtt, átkavarjuk negyvenszer a kávéhabot, és összevissza beszéljük voltaképpen azt, amit e-mailek, telefonok során már régen letisztáztunk. (Ritkán élvezek munkaebédet, azt is csak azokkal, akikkel amúgy is jóban vagyok, mert sokat dolgoztunk már együtt például.)
Ha ilyen megbeszélős nap van, egyszerűen szervezőzsenivé válok: belesűrítek mondjuk ötöt-hatot egymás után, lehetőleg közel eső helyekre. Van, hogy egy kávézóban vészelem át az egészet, órás váltásokkal. Tényleg nem egyszerű összehozni a meetingeket, zsonglőrködünk a félórákkal, hiszen a másik fél is ugyanebben nyomul általában. Ha már egy héttel ezelőtt kész van egy ilyen jól konstruáltnak tűnő időépítmény, régebben gond nélkül hátradőltem. (Ha előtte egy-két nappal szóltak, hogy valami közbejött, elnézést, tegyük már át a randit, még lehetett variálni.)
Az utóbbi években viszont mintha egyáltalán nem vennénk komolyan egymás idejét. Rengetegszer előfordult, hogy én már úton voltam, amikor jött az üzenet: „Elnézést, közbejött valami, nem érek oda, nem lehetne fél órával később?” Általában ilyenkor már nem lehet, mert ha kiesik egy tégla, az egész nap borul. Legszebb, mikor már megérkezünk valahová, lepakolunk, rendelünk, és várunk. Várunk. Várunk. Majd idegesen kaparjuk elő a telefont a táska mélyéről, ahol ott van egy fél órával korábbi kis borítékban, hogy sorry, ma nem lesz jó mégsem.
Emlékszem, hogy még az internet és mobil előtti időkben elő nem fordulhatott volna ilyen vészes gyakorisággal ez a lemondogatás. Komolyan vettük a lefixált dátumokat és időpontokat, csak akkor nem jött össze a találka, ha tényleg valami fontos és sürgős, vagy teljességgel kiszámíthatatlan, váratlan esemény jött közbe. Most mintha minden (egyébként jelentéktelen dolog) fontosnak, sürgősnek, kiszámíthatatlannak, váratlannak számítana. Mindennapi vis maiorokkal küzdünk, amik egyszerűen meggátolják, hogy elinduljunk, odaérjünk, jelen legyünk. Nagyon tud dühíteni, ha valaki mondjuk azért akarja elhalasztani az addig iszonyú levélváltásokkal kőbe vésett megbeszélést, mert teszem azt rossz az idő.
Nagyon érdekes számomra figyelni a folyamatot, ahogy az időhiány még nagyobb időhiányt generál. (A notórius későkről még külön írok.) És ilyenkor ugye a legegyszerűbb egy üzenetecskét küldeni, így még a magyarázkodás terhe sincsen rajtunk…
