Ha valakinek csak arról szól minden, hogy valahogyan összeszervezze, mit ehet és mikor, csak erről beszél, vagy ha nem beszél, akkor a web összetevő-kalauzait bújja, illetve fórumokon osztja a tapasztalatait az aktuálisan divatos csodaszerekről, diétákról, állapota változásáról. Sajnos több ismerősöm megbetegedett, és az valahol természetes, hogy valaki érteni szeretné, mitől alakult ki a szervezetében a kóros elváltozás.
Első körben a legtöbben gyorsan életmódot váltanak (amire amúgy tényleg szükségünk van a legtöbbünknek), és nyilván a lehető legjobb megoldásokat keresik. Mások a megelőzésre esküsznek, és konokul hisznek abban, hogy minden, de minden csakis a táplálkozáson múlik. Igen, sok múlik rajta, de nem minden. És mindenen nem is tarthatjuk rajta a kezünket. (Arról már nem is beszélek, milyen gyorsan lecseng egy-egy őrület, és hamarosan az aranyat érő elixírből kiátkozott ételszörny válhat, mint azt gyakran olvashatjuk. A lelkes lúgosítók is nemrég a szívükhöz kaphattak, amikor a legújabb kutatásokból kiderült, hogy nem egészen olyan frankó, amit elszántan követtek, csak hogy egy példát hozzak.) A bioipar persze alaposan rájátszik a rettegésre. Többek között ezért sem járok olyan helyre például, ahol a kirakatban egy hatalmas tábla áll: A RÁK legyőzhető, ezzel és ezzel a nálunk kapható termékkel…
Van viszont egy kis biobüfé a belvárosban, ahová én magam is gyakran betérek, mivel a napi menü viszonylag elfogadható áron van, és a frissen facsart levekért rajongok. Ám az utóbbi időben elgondolkodtam rajta, hogy inkább itt is a hazavivős verziót fogom választani, annyira le tud hangolni a hely közönsége. Eddig nem is nagyon figyeltem, miről beszélgetnek körülöttem, mert a barátnőmmel kettesben jöttünk mindig, ám az utóbbi két alkalommal egyedül voltam, így óhatatlanul mindent hallottam, amiről körülöttem szó esett, olyan kicsike a terem.
A balomon két férfi ült, és kanalazták a főzeléket. Közben csak a bélmozgásaikról témázgattak, arról, hogy ezek az ételek milyen szuperül megmozgatnak mindent belül. Hogy voltaképp ahogy kilépnek, már érzik az ingert. Az egyik elmesélte, hogy reggel komolyan megijedt, olyan vörös volt a széklete, de aztán beugrott neki, hogy emberes mennyiségű céklalevet tolt be előző nap, és hatalmas szikla gördült le a szívéről. A másik arra panaszkodott, hogy igen gyakran puffad, erre még ki kell találniuk valami megoldást.
Hiába próbáltam meg nem figyelni, nem ment, ezért nagyon megörültem, hogy a másik oldalamra egy egyedül érkező lány került. Ő is menüzött, pi-vizet kért hozzá. Igyekeztem közelebb csusszanni, hogy az ő csendje legalább a sztereó egyik oldalát kipárnázza. Ám alighogy enni kezdett, azonmód pötyögött is be a mobiljába egy számot. Hosszas telefonbeszélgetésbe (monológba) kezdett, egy hallhatóan szkeptikus barátjának ecsetelgette, hogy az mekkora állat, hogy nem ide jön enni, mert higgye el, mérgezi csak magát, minden falattal. „Oké, hogy itt drágább minden – magyarázta –, de az életednél mi lehet drágább? Gondolj bele, mennyi szart tömsz magadba, ettől lettél beteg, meg a gondolataidtól, megbetegítetted a saját szervezetedet. Ha itt végzek, felmegyek hozzád, és segítek kiszelektálni a káros kozmetikai cuccokat is, és bemutatlak a barátnőmnek… Igen, igen, új barátnő, az egyik fórumon ismertem meg, de nagyon rendes, és mindent elmond a termékeikről, amik százszázalékosan természetesek. Aranyáron, persze, de legalább nem nyírod ki magad a sok gyilkos szarral… Miért, a nyugati orvosoknak miért hiszel? – itt már szinte kiabált –, mindenre van alternatíva, igen, mindenre. Csak azért nem engedik normálisan be ezeket a gyógyszereket, mert rettegnek a gyógyszercégek, hiszen az orvosok azért kapnak pénzt, hogy a mérgeket felírják, és meggazdagodjanak… Hidd el, a búzafűlé sokkal hatásosabb mindennél, én minden reggel ezzel nyitok.” Itt már kissé kezdtem besokallni, csak a fennmaradt két székben reménykedtem, hátha oda például két helyes barátnő ül, akinek talán más témája is lehet. Nem volt szerencsém. Mert valóban két elbűvölő teremtés lépett be, ám az ő témaválasztásuk is alkalmazkodott a többiekéhez. „Én csak piros élelmiszereket eszem” – magyarázta az egyik, majd a hatóanyagok elemzésébe merült.
Olyan gyorsan végeztem, ahogyan csak tudtam – bár ez nem egészséges, „minden falatot hétszáznegyvenszer meg kell rágni – jött a fiatalemberek felől –, hogy normálisan meg tudjuk emészteni, hiszen…” Itt csukódott be utánam az ajtó.
