Karafiáth Orsolya

Top5, Shit5 – második rész

KOmplett

Még mindig a jók, bár tényleg nehéz válogatnom, túl sok van, ami azt jelentheti, elégedett és boldog vagyok. Illetve: hogy annak kellene lennem. De nekem a jó kicsit kevés – emiatt érzem néha elátkozottnak a természetem. Mindig a kirobbanóra, az elementárisra vágyom, csak az mozgat meg, attól érzem, hogy vagyok, hogy érdemes bármit is csinálnom.

A jó nekem valamiféle alapállapot, abból kell kiindulnom, startolnom, nem a jobb, hanem a megrázó, felrázó, zsigeri felé. Éppen ezért könnyen zuhanok a másik végletbe: padlóra tesz, kiüt, ha nem történik meg a csoda. Olyankor meglep az önsajnálat, a depresszió, és a környezetem nem érti, mi ez az egész. Ha túl sok dolgom van, az a baj, ha túl kevés, az. De közben azért remekül érzem magam, ezek miatt:

2. Az új utak - képletesen

Régóta vártam a változásokra, és idén szerencsére el is indultak azok. Volt színházi bemutatóm (Macskadémon), vezettem aukciót, csomó új feladatot kaptam, olyan lehetőségeket, melyeket kevesen. Teli volt az év izgalmas fellépésekkel, a zenekarom úgy néz ki, fixálódott. De az igazi öröm számomra a kreativitásom újjáéledése volt. Eljutottam egy regény felééig, kialakult egy újverseskötet váza, nyakig vagyok egy új színdarabban, ilyesmik. Megismerkedtem idén sok izgalmas művésszel, akik szintén megnyitottak bennem valamit. Még át sem látom igazán, mi mindent kaptam egy év alatt: próbálom feldolgozni, rendszerezni mindezt, és úgy érzem, jól haladok. Sok kiváló designerrel is együtt működtem – mindegyik egy külön poszt lesz, de szuper volt Német Anikóval (Manier) divatbemutatókon részt venni, Tóth Virággal (Kék ló) őrületeket szervezni, Zoób Katival együttműködni a Textúra kiállításon (Verebics Kati és én nyitottuk meg aztán), Szilas Ritával (La Masni) dolgozni.

3. Utak – a valóságban

Szerencsére idén is sokat tudtam távol lenni, nagy élmény volt Hamburg, szeretnék egy kicsit ott is élni, még nem tudom, hogyan oldom meg, de majd kitalálom. Jó volt Bázelban, a már említett Padovában, de itthon is a fesztiválokon (főleg a hülyékkel Kapolcson, a zuhogó esőben, de erről majd még máskor), a Szigeten, Szigligeten, Beánál a Balatonon, szeretek mozgásban lenni, bár 2011 nem volt olyan szinten járkálós, mint az előtte levő évek, mikor tényleg csak napokra lehetett engem a fővárosban megtalálni. Ami még feledhetetlen volt, az Krapanj picike szigete Horvátországban, két és fél hét egy művésztáborban. Na és a wellness-napok…

4. Önismeret

Idén – egy terapeuta barátnőm hatására – belevágtam a tanulásba is, mentálhigiénés szakember szeretnék lenni első körben, aztán majd meglátjuk. Eddig nem éreztem szükségét, hogy bármit is koncentráltan tanuljak, éppen elég volt az a sok dolog, ami amúgy is megtalált, de rádöbbentem, nagyon fontos, hogy folyamatosan képezzük magunkat. Valami újat (minden eddigitől gyökeresen különbözőt) szeretnék. Egyik nap, valamikor tavasszal arra ébredtem, hogy kicsit kudarcos az az életforma, aminek felépítésébe eddig szinte egy életet feccöltem. Hogy nem tesz maradéktalanul boldoggá, ami beállt, szinte belekövesedett a napjaimba. Persze a jó részeit szeretném megtartani (főleg az időbeosztásom szabadságát, hogy addig alszom, ameddig akarok, és mindig minden az én határozott választásaimon múlik), de jó lenne valami új motívum, egy erős újdonság, ami kifordítja a gondolkodásmódomat. Ehhez első lépcsőként jó a tanulás, és fontos az önismeret. Nekem nagy hibám, hogy nem tudok rendesen kiállni magamért: ez ügyben máris komoly lépéseket sikerült tennem. Érzem a változást, érzem, ahogy új erő kerül bennem, és azt is, ez hogyan csúszik, lopakszik bele a szövegeimbe: mind az újságírói, mind a szépírói tevékenységembe, és ennek nagyon örülök.

5. Magány és barátok

Megtanultam végre egyedül lenni (erről még írok), boldogan töltöm magammal az időt, olvasással, lazító gyakorlatokkal, az örökös fürdőzéssel, megszerettem, hogy bizonyos dolgokat nem én irányítok, hanem engem irányítanak ezek, és el tudom engedni magam, teljesen. Példaképeim a macskák: akik teljesen és kérdések nélkül el tudnak lazulni, de aztán egy fél másodpercen belül totál éberek lesznek. És csak ösztönből barátkoznak. Idén kiiktattam nagyjából minden zavaró tényezőt, és erősen figyelek a belső megérzéseimre: itt is kiállok magam mellett, még ha igen sokszor ez fájdalmas is mind magamnak, mind a környezetemnek. Nem akarok már mindenkinek megfelelni, és rácsatlakozni a többiek hangulatára. És érdekes módon ez nem csupán elvitt mellőlem embereket, hanem meg is szilárdított már meglévő kapcsolatokat…

A shit-lista legalább ilyen terjedelmes lenne, de nem szeretném lelombozni magamat, ezért egyszerűen kihagyom. Nulla szót arról, mennyire gyűlölöm, ami az utóbbi másfél évben a politikában történik, hogy először érzem mélyen, hogy élhetetlen helyen vagyunk, valódi (és életveszélyes) idióták között. A listán kitenne vagy negyven pontot az egész. Volt egy magánéleti tragédia is idén, erről nem tudok írni, és mindennek ellenére próbálom  szinte szuperül érzem magam – a rosszra meg nem is gondolni… Javaslom ezt a hozzáállást mindenkinek. Fő idolom, Dirk von Lowtzow is megénekelte egyik kedvenc Tocotronic dalomban: Harmonie ist eine Strategie…

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.