Még gimnazista voltam, mikor e könyv véletlenül a kezembe a került, és akkor a költőnőről nem tudtam az égvilágon semmit. De hálás vagyok ennek a véletlennek, mert ő volt az egyike azoknak, akik megfordították a versről való gondolkodásomat. (Pedig akkor eredeti nyelven nem is olvastam még sorait – ám amióta megvannak az összegyűjtött munkái németül, magyarul nem olvasom.) Fura módon az sem zavar, ha nem értem teljesen tisztán egy-egy részletét a szövegeknek – ennek az expresszív lírának a lendülete, a szenvedélyessége áthajt ezeken a részeken, egyszerűen érzem Else-t, könnyedén tudnak lüktetni bennem a sorai.
A kép az Abschied (Búcsú) című vershez készült, ez a legnagyobb kedvencem.
Aber du kamst nie mit dem Abend –
Ich saß im Sternenmantel.
...Wenn es an mein Haus pochte,
War es mein eigenes Herz.
Das hängt nun an jedem Türpfosten,
Auch an deiner Tür;
Zwischen Farren verlöschende Feuerrose
Im Braun der Guirlande.
Ich färbte dir den Himmel brombeer
Mit meinem Herzblut.
Aber du kamst nie mit dem Abend –
...Ich stand in goldenen Schuhen.
(Hevenyészett – csak az értelemre fókuszáló) fordításban az eleje és a vége: „De te nem jötteél soha az esttel - / csillagpalástban ültem.// Ha valaki bekopogott hozzám / az a saját szívem volt. // (…) Szederszínre festettem neked az eget/ a szívem vérével.// De te nem jöttél soha az esttel.// … Arany cipőben álltam.”
Amikor erre a szövegre rábukkantam, nagyon szerelmes voltam, teli gyötrő vágyakozással, és nyilván reménytelen volt az ügy. Sürgős késztetést éreztem, hogy vegyek egy arany cipőt. Annyira erős ez a jelkép: annak a szomorúsága, hogy hiába, mi mindent megtettünk, de a másik mégsem jön el, soha. Hiába aggattuk magunkra a csillag-palástot (profánra és rám fordítva a nő összes bevethető eszközét – legalábbis a külsőnkre értve), hiába áldoztunk a vérünkkel, idegrendszerünkkel: a másik még csak nem is kegyetlenségből, hanem azért, mert mindez egyszerűen nem kell neki – visszautasíthat.
A mai napig megragad Lasker-Schüler határokat nem ismerő, zsigeri szenvedélyessége, és a képek, amiket a leírás szolgálatába állít. Nála nem férfiak vannak, hanem tigrisek, királyok, kék lovasok és barbárok, nála a szerelem mindig halálos, kipréseli az utolsó csepp vérünket is, és elemel a földtől, hogy összekapcsoljon azzal, ahonnan ezek az érzések jönnek: az éggel.
(A hógömböt, amit az ajtóban egzaltáltan (és hiába) várakozó nő a kezében tart, ajándékba kaptam, és nyilván szétröhögtem magam. (Állítólag az sem bírta visszafojtani a nevetést, akitől megrendelték.) Ki az, aki egy ilyentől komolyan meghatódik? Nyilván vannak emberek, akik igen, hiszen van rá kereslet. Ez a fajta tragikum gondolkodóba ejtett. Arra hasonlít az érzés, mint amikor egy igazán gennyes filmen sírva fakadunk, és látjuk, hogy valódi fájdalmat generálhat a tiszta giccs.)
