Ráadásul ugye ezek a darabok úgy vannak megkonstruálva, hogy viseléskor bekaphassák a saját farkukat, tehát ha ügyesen megfogjuk a kis pofácskát, a róka „beszélni” is tud. Még jó néhány évvel ezelőtt, mikor a Rakott című kulturális magazint vezettem, az egyik adásban ő konferált helyettem, a végén még egy cigit is illesztettünk a szőrös ajkai közé: elég beteg látvány volt. A másik darabot, egy mókus pelerint az egyik barátom ajándékozta nekem. Megköszöntem szépen, amíg együtt voltunk este, addig viseltem, de aztán bekerült ő is régi ellensége, a róka mellé. Nem akartam megbántani se a mamát, se a barátomat, nem árultam el, hogy én nem hordok szőrmét, állatvédelmi okokból, ami miatt tizenhét éves korom óta húst sem eszem.
Aztán három éve egyszer csak csörrent a telefonom. Egy ügyes, minden akcióra, leértékelésre érzékeny barátnőm telefonált, és közölte, hogy az egyik szőrmeboltban felszámolás van, és látott egy csodát, ami rajtam istenien állna. Sajnálom, mondtam neki, elvből nem hordok állatot, nem érdekel, hogy töredék áron van, hogy ennyiért egy ócska szövetkabátot nem vennék. Legalább nézd meg, aztán eldöntöd, javasolta, félretetetem neked. Aznap éppen arra jártam, hát bevonszoltam magam a döglött állatok közé. Az eladó kihozta a kabátot. A szívem megsajdult: káprázatos volt. Simogattam, dédelgettem, majd lefelé görbülő ajkakkal adtam volna vissza a nyuszit, mikor mellettem egy lány felsikított: „Hát ez isteni, ezt azonnal megveszem”, és nyúlt is volna mohón felé. Ekkor nem tudom mi szállt meg. Magamhoz szorítottam a kabátot, másik kezemmel halásztam elő a pénztárcámat, és keményen azt mondtam: „Nem, ő már az enyém!”. Hazafelé menet a bűntudat sűrű hullámokban lepett meg, de másnap, mikor felvettem, és láttam az elismerő pillantásokat, és hallottam a barátnőim szájából az irigykedő kérdést („Hol vetted ezt a fantasztikus darabot?”, a bűntudatom úgy illant el, mintha nem is létezett volna soha. És aztán átszakadt a gát. A következő lépés egy fekete szőrös csizma volt, majd egy lószőr táska, fél tucat szőrmés félcipő, a Flinstones család ruházatára emlékeztető mellények, norvég kékróka kabát, nyuszi-karkötő, fülbevaló (!) és társaik. Sosem hittem el, mait a nagyi kamasz koromban mondott nekem, hogy egy nőnél eljön az életkor, amikor egyszerűen vágyja a szőrmét, sóvárog az ékszerek után. Nekem a bundás nő Szörnyella volt, és én nem akartam olyan lenni. Ám két éve remegve halásztam elő a rókát és mókust, hogy szétették-e a molyok, egyben vannak-e még, és rettentően boldog voltam, mikor mindkét szépségről kiderült: őrzik még a pompájukat. Sokat cikkeznek arról, hogy a kilencvenes évek állatvédői mintha lecsendesedtek volna, és újra reneszánszukat élik a szőrmék! Bár én is kaptam olyan felsőt a tervezőtől, Rideg Natalie-tól, amin ott áll a felirat: The fur is not fashionable, és hordom is: de kizárólag a kis róka-felöltőmmel… Ma azt mondom: az állatvédők többsége álságos, ugyanis jó részük eszik húst (én ugye nem!), és nyugodt szívvel viselik bőrtáskáikat-bőrcipőiket. Csak éppen a látványos szőrméket ítélik el. Nos, szerintem én a húsnemevéssel kiváltottam a szőrmeviselési engedélyemet… Bár néha, bizonyos fénytörésben mintha hasonlítanék a rettentő Szörnyellára is kicsit…
Fotó: Neményi Márton
