Top5, Shit5 – első rész

KOmplett

Tipikus angliai tél. Nincs hideg, de beállt valami furcsa színű, otthon nem ismert árnyalatú köd, és esik az eső. Ülök a ház ebédlőjében, néha kimegyek a télikertbe cigizni, mellettem a kandallóban ég a tűz. Már az ötödik Karácsonyom itt, kimenekülök az otthoni tébolyból.

Húgom itt dolgozik mellettem, és természetesen a Titanic zenéje szól. (Nekem oké, bár én ilyenkor az Elfújta a szél zenéjét szoktam hallgatni.) Azért rossz év végén belekezdeni a blogírásba, mert alapvetően meghatározza az időpont a hangulatot és a témát. Nem mintha nem szívesen összegeznék. Húgommal már évek óta összeállítjuk (régebben hetente) az aktuális top és shit five-ot. Tegnap éjjel, hulla fáradtan a fél napos utazás után úgy aludtam el, hogy bevillant egy csomó jó dolog, nehéz lesz válogatni. Különös év volt, nehezem fogom össze, egyszerre borzalmas és felemelő, átmeneti év, remélem. Na, nézzük a válogatott jókat!

1.     A Dolomitok

Nyáron, szokás szerint elutaztunk Padovába, Rita barátnőm pasijához, Stefano-hoz. Ezek az utazások mindig ugyanarról szólnak: állandóan eszünk, rákot, halat, mert ott mindig friss, a fűszereket Stefano apjának a kertjéből pattintjuk, vendégek jönnek, kiváló. Imádom az olasz fagyikat, néha éjjel egykor indultam neki, hogy egyek egyet, mert ott sokáig nyitva vannak, megy a buli az utcán, kedvencem a csoki és az eper. Vásárolgatunk, a legjobb cipőimet-táskáimat mindig itt pattintom, leugrunk a tengerpartra, sétálgatunk, kirándulunk. Idén Stefano felvetette, hogy elmehetnénk túrázni a Dolomitokba. Lusta ember vagyok, a túra szó hallatán összeugrott a gyomrom, mondtam, én inkább passzolnám a dolgot, megvárom őket itthon. A ravasz Stef erre azt mondta, ne aggódjak, nem rendes túra lesz ez, felmegyünk egy étterembe, ahol erdei gombákból és füvekből készítenek hegyi specialitásokat, és utána kocsival (!) felkúszunk a szerpentinen, és ott egy olyan cukrászdát mutat nekem, amitől eláll a lélegzetem. Nos, ez volt a kulcsszó, az édességeknek nem tudok ellenállni. Akkor sem gyanakodtam, mikor kölcsönkaptam túracuccokat, és a rekkenő nyár ellenére egy tollkabátot, gondoltam, a hegyekben ez a divat, hát oké. Az étteremig rendben volt a dolog. Aztán Stef azt mondta, meg akar mutatni egy forrást, amiből az a patak ered, ahol ezeket a feltálalt ember nagyságú halakat fogják ki, tíz perc séta lesz az egész. Elindultunk. Kicsit zavarba hozott, hogy kizárólag leizzadt, fáradt, botokkal felszerelt emberek jönnek szemben, és hogy már fél órája ügetünk mi is felfelé. Én előre mentem, hogy minél előbb végezzünk, de az út csak nem akart véget érni. És akkor megláttam. Előttem magasodott a szikla (már 1900 méternél jártunk, a tábla szerint), emberi arca volt, egy öreg, kemény vonású férfi nézett rám, és vonzott egyre feljebb. Tényleg eltűnt a fáradtságom, megbűvölve néztem, mentem felé. És eljutottam a csúcsra. Ilyen még nem történt velem, nem voltak bennem szavak a látványra, elakadt bennem minden, és mégis gépiesen írni kezdtem. Mintha a hegy diktált volna. átfolytak rajtam a gondolatok. Ott született meg az a versem (és azóta nem tudtam írni más verset), ami az ÉS karácsonyi számában van, a Bestiárium: A hegy című. Rémületes érzés volt visszaolvasni, és nem ismerni magamra. Bizonytalan voltam a szövegben, többeknek elküldtem, mit szólnak hozzá. Az egyikük (egy neves szerkesztő, akinek maximálisan bízom az ízlésében) ezt írta: „Több jó verset olvastam már tőled, de igazán nagy verset még nem. És ez nagy vers.” Ha lehunyom a szemem, újra ott tudok lenni a kopár, fenséges sziklák között, újra tudom érezni a hideget, a nyers levegőt, szinte hallom a patak csobogását. Látom a vízből fel-felvetődő pisztrángok testének csillogását. De ahhoz vissza kéne mennem, hogy a csoda újra megtörténjen. A minap valaki azt kérte tőlem, mondjam el, hogyan született ez a vers. Hogyan állt össze az alapgondolat. Nem tudtam jól elmondani, hogy nem volt alapgondolat, nem volt semmi, legalábbis a fejemben nem. Nem akartam semmit kifejezni, megírni, megjeleníteni.  Egy arcot láttam, hatalmasat, szürke kőből, és nekem közöm volt hozzá. Mintha mindig is ismertem volna. Az erős orrot, a száj szigorú görbületét, mintha hallottam volna már azt a hangot, ahogyan hozzám szólt, belül. Sokáig néztem, legszívesebben ott maradtam volna, vele. De aztán el kellett indulnom lefelé. Lassan elfogytak az üres kövek, jött mindenféle zöld, bokrok, lombos fák aztán (az erdő mélyén találtam egy otthagyott babakocsit – eléggé horrorisztikus volt), egy idő után elértem a parkolót. Ott már meleg volt, egyik világból visszasétáltam a másikba. Misztikusan hangzik, de ott fenn megváltozott bennem valami, és én örülök ennek a változásnak: azóta másképp látom magam, és másképp az egész életem. De hogy ezt a mást élni is tudjam, kellett (és kell még) egy-két dolog…

Folyt.köv.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.