És nem kis mértékben. Még akik elég jól ismernek, azok is azt mondhatnák, hogy nem igaz, mert a látszat egészen mást tükröz. Nincs ember, aki ilyen kedvvel vásárolgatna, mint én, de ez szerintem nem mond ellent annak, hogy bizony, alaposan a fogamhoz verem a garast. Imádom a leértékeléseket, képtelen vagyok teljes áron megvenni valamit, még az aukciós szájtokon is alkudozom. Persze folyamatosan beleesem így a csapdákba. Leütök például egy hatalmas hülyeséget, majd nézem az eladó üzenetét, miszerint ha veszek tőle még két dolgot, ad tíz százalék kedvezményt, plusz állja a postaköltséget. Lecsapok az ajánlatra, pedig rémesen rosszul járok, nyilván drága cuccokról volt szó. Vagy: megveszem a százhúszadik cipőt, mert le van nyomva az ára, és tényleg elhiszem, hogy így még spóroltam is. Aztán jön a beteges bűntudat, mert nem kellett volna még egy selyemsál, és egy gyűrű, bárhogyan is passzol az új ruhához, hát még ha észreveszem, hogy van egy pontosan ugyanolyanom az egyik doboz mélyén… S hogy helyzet még bonyolultabb legyen: sokan nem értik, ha ennyire fontos nekem a pénz, hogy szórhatom el állandó ételrendelésre, éttermekre, miért nem főzök inkább, vagy hogy miért megyek mindenhová taxival (bár ezt már az utóbbi fél évben megpróbáltam redukálni), miért utazok ennyit, ilyesmik. De meg kell mondjam, kényelmi dolgokért nem sajnálom a HUF-ot, sokkal jobban megvisel például egy szimpla bevásárlás. Összeszorul a gyomrom a boltban, nézegetem, mi van akciós polcon, húszszor meggondolom, mi kerüljön a kosaramba. Én, aki simán kiadok egy remek vacsiért egy kisebb vagyont, a bevásárló központban félórákat hezitálok, hogy melyik mosópor vagy sajt legyen, hogyan jöhetnék ki olcsóbban. De a legrosszabb a helyzet a számlákkal. Pontosan tudom, körülbelül havonta mennyire kell számítanom, mégis gyomorgörccsel nyitok ki egy számlalevelet, és átkozom az eget, hogy ugye villany, gáz, szemétdíj, ilyesmik, inkább külön-külön fizetem be a dolgokat, hogy egyben ne kelljen realizálnom, mennyi megy el teljesen feleslegesen. Kiborítanak a kötelező kiadások, úgymint jegyek bármire, praktikus dolgok (mi a fene kerül ennyibe egy zoknin például?! – de ugyanakkor egy szuper harisnyáért csillagászati összegeket adok ki a lélek belső mosolyával), hétköznapi élelmiszerek, satöbbi. A visszatérő álmom eléggé jellemző. Ebben az álomban annyi idő vagyok, mint most, de még otthon lakom. Mindig jóleső érzés ez, csak fekszem, eszem-iszom, gondtalan vagyok. És ekkor mindig jön a mondat, amire felébredek, hiszen ekkor változik rémálommá az egész: „Nézd Orsi, már hónapok óta élsz velünk. Be kellene hogy szállj a rezsibe…”. Vége az idillnek, és tényleg idegesen, összetörve ébredek. Néha próbálom megfejteni, mikor alakult ez ki, és nem tudok a végére járni.
Fotó: Dala Gábor/Kék Ló
Arra emlékszem, hogy nagyon fiatalon költöztem el otthonról, két bőrönddel csupán. (Egyik ismerősöm múltkor megkérdezte: „És mi volt abban a két bőröndben? Pénz?”) És nem éreztem, hogy bármi gond lenne, nagyon hamar felépítettem magam, és építkeztem folyamatosan. Eleinte nem zavart, hogy többen bérlünk egy lakást (igaz, csak a húsz felé jártam), nem érdekelt, ha nem vehetek két naponta új cuccokat, és az sem, hogy hó végére általában egy fillérem sem maradt. Aztán ez hirtelen megváltozott, átfordult. Már arra is gondoltam, hogy ez is az Elfújta a szélből ered, imádtam, ahogy Scarlett sóvárog a pénz után. Közben persze tudom, milyen undorítónak tartják ezt a tulajdonságot: pénzsóvár. De mit csináljak, én nem tartom annak. Persze jobb lenne szimplán fösvénynek, zsugorinak lenni, mint ez a fura állapot, amiben vagyok. Kíváncsi vagyok, merre billen a mérleg, hogyan értékelődik át a viszonyom. Némelyik könnyelmű ismerősemet annyira irigylem! Akik nem gyötrődnek állandóan, nem zavarja őket, ha éppen nincs meg előre hónapokra a rezsi például. Én nem tudnék nyugodtan elaludni így. Mindegy: idén dűlőre viszem a dolgot, és vagy teljesen és következetesen kapzsi, vagy egyszerűen praktikus leszek. Akinek van jobb ötlete, jelezze. Pénzügyi tanácsadók kíméljenek!
