Egyik percben azt érzem, csak a totális befelé fordulás lehet a válasz, és ahhoz, hogy egy napom jó legyen, csak magamra szabad koncentrálnom. Egyik önismereti csoporttársam küldte át nekem tegnap éjjel a Lajosok Lajosának, legalábbis az én FőLajosomnak a versét, erősítésként.
Kassák Lajos: A jó hétköznap
Egyedül. A januári vak ég alatt állok egyedül.
Hideg van és nem fázom, sötét van és nem félek.
Miért is félnék, otthon vagyok magamnál, annál az embernél, akit nagyon jól ismerek, örömei és fájdalmai itt virulnak a szívemben, és nem fázom, mert az ő nyughatatlan vére melegít engem.
Jó tehát így egyedül lenni magammal, aki az ölében tart és őrködik felettem, s akiről tudom, kivétel nélkül azonos mindennel és mindenkivel a világon.
Ha kíváncsi vagyok, felel a kérdéseimre, s ha fáradt vagyok, felcsigázza kíváncsiságom.
Tegnap a kétségbeesés gyötört, s ma ismét olyan vagyok, amilyen tegnapelőtt voltam.
Ó, ember, egyedül vagy megint, mondom szelíden, s a karjaimban tartom magam úgy, ahogyan az anya öleli át agyonzaklatott gyermekét. Hideg van és nem fázom, sötét van és nem félek, és hallom, hogy szólít a világ, amellyel gyökérig egy vagyok ezen a magányos órán.
De hiába próbálkozom, én bizony félek, és érzem a hideget, a sötétet, jobban, mint valaha.
Idén, december harmincadikán levittük a német rokonomat a Litera hagyományos elő-szilveszteri bulijára. Unokahúgom helyes kislány, sőt, meglehetősen vonzó, első pillantásra (de még sokadikra is bajosan) lehetne megmondani róla, hogy még csak tizennégy éves múlt. Így aztán nem meglepő, hogy ebben a zárt közegben úgy ragyogott (hozzátéve az újdonság varázsát is persze), mint egy drágakő. Minket, irodalmi veteránasszonyokat már unnak régen (mi lenne abban a tét, hogy nekünk udvaroljanak?), hát csöppet sem csodálkoztam, hogy az ifjú virágszálra rárepültek az ismerősök. Kicsit szűkítette a kérők halmazát a tény: a lány csak németül beszél. De a másik legkedvesebb Lajosomat ez nem rettentette el.
- Flugzeug? – nézett mélyen Anna szemébe.
- Nein – válaszolta Anna, kicsit riadtan.
- Zu Fuss? – dörrent rá emeltebb hangon Lajos.
- Nein – rebegte a lány, és mindannyian úgy éreztük, mintha döglődne egy kicsit a párbeszéd. Közben persze Lajos eszeveszettül dohányzott, lóbálva a félig égő cigarettát Anna orra előtt, aki egyre türelmetlenebbül próbálta félretolni a vehemens lovagot.
- Das ist die einzige Lebensmittel in Ungarn – magyarázta aztán a cigire mutatva. Végül ő is megérezte, hogy vakvágányra került ez a bimbózónak nem nevezhető románc. Mélyen elgondolkodott, és feltette aztán azt a kérdést, amit mostanában sokunknak fel kellene tenni, és amit ilyen frappánsan nem hallottam még ezelőtt:
- Sprichst du demokratisch?
„Magyarország én vagyok!” – kiabálta pár éve ugyanezen a helyen és rendezvényen ugyanez a nagyon kedves Lajos, nyilván akkor sem józanul. Mennyire örülnék most, ha így lenne.
