- greff -

A New York-i zenekar harmadik nagylemeze olyan elementáris, csakis a MGMT tavalyi, mindent vivő kislemezeihez mérhető elektropopslágerrel indul, hogy arra a négy és fél percre képtelenség is szomorkodni az egyébiránt némiképp csüggesztő tény miatt, miszerint a korábban rokonszenves szabálytalanságával tüntető, a Sonic Youth és a Blondie szerelemgyerekének tetsző (akkor még egyértelműen rock)trió elkészítette első nettó trendkövető albumát. A Zero nevű bombát egy még diszkósabb és szintén pompás tétel, a Heads Will Roll követi, majd a korábbi lemezek szép, törékeny pillanatainak folytatásaiként felfogható lassú számok jönnek (a Nick Zinner izgalmas, bár a korábbiaknál jóval viszszafogottabb gitárbetéteivel színesített Soft Shock, és a folkos dallamot hömpölyögtető szintetizátorral megbolondított Skeletons) - ezek szintén nagyszerű darabok. A lemez második felére viszont a zenekar jól hallhatóan kifogy a szellemes ötletekből: a Dull Life fantáziátlan, bár legalább hatásos utánzása a közelmúltbeli gitározós, de azért táncolható indie-slágerszámoknak, a Shame And Fortune pedig három kínos percben a 90-es évek bénán korszerűsített amerikai rádiórockját idézi fel - ezt még az amúgy az egész lemezen roppant érzékien éneklő Karen O sem képes megmenteni.

A Gibson SG-jével kacsázva előrelendülő, iskolásfiúnak öltözött Angus Young alakja olyannyira az AC/DC emblémájává vált, hogy sokan hajlamosak őt tekinteni a legendás ausztrál zenekar motorjának. Ám ez csupán részben igaz. Ami a színpadi show-t illeti, vezető szerepe természetesen vitathatatlan, hiszen, amint azt múlt hétfőn a csordultig telt Papp László Sportarénában is láthattuk, jellegzetes mozgásával és arcjátékával (eldönthetetlen, hogy az izzadt kis figura vadul rágózik a ritmusra, vagy az ájulás szélén levegőért kapkod) emberünk a jó kétórás műsor első percétől az utolsóig ide-oda cikázik a színpadon, és hol itt, hol ott tekeri régi vágású szólóit. A figyelmet rajta kívül igazából csak Brian Johnson, a magát üdvözlendő módon sohasem komolyan vevő, megállás nélkül vigyorgó énekes vonta magára (valószínűleg nincs még egy rockzenész a földön, akit a saját muzsikája ilyen széles jókedvre tudna deríteni). Õk kommunikáltak a közönséggel, és egyáltalán: mindent megtettek azért, hogy a színpadkép egy percig se legyen statikus. - greff -

Embertársaink egy szomorú halmaza tengermély félelemmel tekint a nőnemű személyekre. A félelem pedig, mint tudjuk, megeszi a lelket, s közben ráadásképp lidérces álmokat generál.

Az üldöző - Viseltes zsánerben indított filmnél már az is öröm, ha a darab legalább kicsit eltér a sablontól, így aztán csak dicsérni lehet az első filmes Na Hong-Jin abbéli igyekezetét, hogy bemutatkozó munkája lehetőleg minél több ponton átírja a sorozatgyilkosok utáni hajszákat megéneklő thrillerek szabálykönyvét - de ennek a gyakorlatnak is vannak hátrányai. Az üldözőben nem azok, nem úgy és nem akkor gyürkőznek neki a problémáknak, mint az egyébként nyilvánvaló (hiszen meg is idézett) előképül szolgáló közelmúltbeli hollywoodi menetekben, de Na számára annyira fontos a meghökkentés, hogy a remek ötletek mellé a hihetőtől bántón távolra rugaszkodó fordulatokat is beletuszkol a rendelkezésére álló százhúsz percbe.

Noha Matthew Scudder, úgy tűnik, képes volt lekászálódni a pokolba robogó alkoholvonatról, korántsem állítható, hogy valamiféle kontúrosabb cél felé kanyargó útra tudta volna kormányozni immáron józan létezését. A gyűrött New York-i exzsaru életében a kocsmatúrákat az AA-gyűlések nem kevésbé mániás látogatása váltotta fel - és tulajdonképpen ez, azaz a pia nélkül zakatoló élet tényei adják a Scudder-sorozat új darabjának legfőbb témáját.

A rockklubok fejlesztését illetően sajátos elképzelések élnek honfitársaink fejében, gondoljunk csak a nemrégiben megújult Rádayra, ahol a falakra mutatós új festékréteget simítottak, a teret pedig klassz fotelekkel tagolták, csak éppen a koncertterem borzalmas akusztikájával nem törődött senki sem. Ennek fényében különösen örvendetes, hogy a Dürer-kert üzemeltetőit nem a külsőségek foglalkoztatják: a klubban múlt csütörtökön ugyanaz a diszkrét, de mindenképpen otthonos lepukkantság fogadott minket, mint amikor pár hónappal ezelőtt ott jártunk, a kisterem megszólalásában azonban szignifikáns fejlődést regisztrálhattunk: a louisville-i Young Widows hangzása kellőképpen vaskos, arányos és decibeldús volt.

Scott "Wino" Weinrichet a maga hús-vér valójában éppen tíz évvel ezelőtt láttam először a saját szememmel: a marylandi gitáros-énekes aktuális trióját, a Spirit Caravant vezényelte egy felső-ausztriai klub pöttöm színpadán, és láthatóan nem igazán zavarta, hogy aznap este mindössze úgy tizenöten váltottak jegyet a műsorára - nagy kedéllyel lebegtette a hosszú lélegzetű, önfeledt és ihletett szólókat, a végén még a ráadás sem maradt el. - greff -

Feszes grafitszürke ingek és vonalzóval belőtt sérók helyett mezítláb, szimpla farmerben és átlagpólóban feszít a svéd zenekar a legújabb fotókon, az arcokat vállig érő haj és borzas szakáll keretezi. A zenekari imázs természetesen a módosult zenéhez igazodik: a Sonics-féle nyers és harsány garázsrock és a klasszikus soul érzékien lüktető keveréke helyett az új lemezen jobbára napfényes, hullámhabos, tunya kaliforniai hippihangulat uralkodik (a lemezt Rick Rubin hollywoodi stúdiójában rögzítették), alig torzított gitárokkal, visszafogottabb tempókkal és az eddigieknél is hangsúlyosabb szintetizátoröblögetésekkel (egymást érik a konkrét Doors-utánérzések).

Noha világnagy karizmája alighanem alkalmassá tette volna rá, Greg Dulli mégsem vállalta, hogy 2007 októberében egyes-egyedül adjon koncerteket Seattle-ben a gyermekeket támogató The Vera Project meghívására. S mivel a Twilight Singers tagságát akkor már bizonytalan időre szélnek eresztette, a Gutter Twins turnéfelállása viszont még nem alakult ki teljesen, a Triple Door színpadát egy csakis erre a két estére mellészegődött, négytagú kísérőzenekarral foglalta el: Jeff Klein zongorázott és gitározott vele, Petra Haden hegedült és énekelt, Barb Antonio csellózott, Shawn Smith pedig vokálon segítette.

A Velvet Revolver tavalyi második, laposkás és így okkal megbukott lemezének (Libertad) turnéja után Weiland azért hagyta ott a bandát, hogy inkább újra régi zenekarával, a Stone Temple Pilotsszal dolgozzon, de az STP nyári amerikai nosztalgiaturnéját mindenféle jogi problémák miatt egyelőre nem követheti új lemez - persze talán az is felmerült a lemezcégekben, hogy vajon hány embert érdekelne ma már egy visszatérő anyag a klasszikus seattle-i bandák arcpirító epigonjából a 90-es évek közepére hangulatos, minőségi, de egyáltalán nem kimagasló zenekarrá változó, hosszas vergődés után végül 2003-ban feloszlott kaliforniai társaságtól. Scott Weiland mindenesetre most egy új szólólemezzel megkísérel egérutat biztosítani magának a ki tudja, hogyan végződő STP-kalandból. - greff -

Ha csupán a zenészek arcát, a négy darab fiatal, harmincas fejet néztük volna, nehezen hihettük volna el múlt hétfőn a hajón, hogy a svéd zenekar immár húsz éve küzd a pályán, de a Backyard Babies színpadi megszólalása valóban egy immár két évtizede változatlan felállásban játszó bandáé: rendkívül feszes, mint a leopárdmintás nadrágok a Dregen gitáros előtt az első sorokban összezsúfolódott fiatal lányok combjain. A barátságos kutyaképű, lila fejkendős, karika fülbevalós Dregenen (Snoopy kutya, Keith Richards és egy javasasszony mókás fúzióján) persze volt mit nézni, a legföljebb százhatvan centis gitárosnak még a számok között is megállás nélkül mozgott a lába, a szólókat a kontroll-ládákon pózolva vagy éppen Chuck Berry-stílben kacsázva pengette, a záróakkordokat pedig többnyire a levegőbe felugorva rázta ki hangszeréből.