A Velvet Revolver tavalyi második, laposkás és így okkal megbukott lemezének (Libertad) turnéja után Weiland azért hagyta ott a bandát, hogy inkább újra régi zenekarával, a Stone Temple Pilotsszal dolgozzon, de az STP nyári amerikai nosztalgiaturnéját mindenféle jogi problémák miatt egyelőre nem követheti új lemez - persze talán az is felmerült a lemezcégekben, hogy vajon hány embert érdekelne ma már egy visszatérő anyag a klasszikus seattle-i bandák arcpirító epigonjából a 90-es évek közepére hangulatos, minőségi, de egyáltalán nem kimagasló zenekarrá változó, hosszas vergődés után végül 2003-ban feloszlott kaliforniai társaságtól. Scott Weiland mindenesetre most egy új szólólemezzel megkísérel egérutat biztosítani magának a ki tudja, hogyan végződő STP-kalandból.
Mindig is tévútnak gondoltam, ha valaki túl sokat foglalkozik egy lemez gyengécske megszólalásával, hiszen borzalmas hangzású, máskülönben viszont csodás és épp ezért időtálló lemezt nem keveset ismerünk a rocktörténetből (sorolhatjuk a külhoni és a hazai példákat a Too Fast For Love-tól az Ass Cobrán át mondjuk a Naphoz Holddal-ig), mégis muszáj rugózni kicsit Weiland második szólóanyagának hangképén, mert ilyen silány, olcsó és igénytelen soundot tényleg ritkán hall ma már az ember. Ezt a vérgagyi effektezést, a felháborító dobgéptónust, a röhejes vonóskíséretet csak akkor lehetne megbocsátani, ha e csúfos hangköntös varázslatos dalokat burkolna be, ám Weiland anyagáról pusztán a zenére koncentrálva sem állítható más, mint hogy a jeles művész az év talán legrosszabb rocklemezét tákolta össze.
Az elején hallható két, édes-bús dallamokkal dúsított, az átlagosnál egy fokkal jobb szám (Missing Cleveland, Blind Confusion), és a megrázó az, hogy még ezek a legnívósabb témák a tizenhárom számos lemezen. Van két hommage: egy minősíthetetlenül lapos Bowie-feldolgozás (Fame) meg egy Brian Wilson-izmus (Beautiful Day) - utóbbiról csak annyit, hogy az idén hatvanhat éves, elég rossz fizikai és szellemi állapotban lévő Wilson szeptemberben megjelent lemezének (That Lucky Old Sun) akármelyik tétele köröket ver Weiland szánalmas próbálkozására. Hallható még egy visszataszító funkys (Big Black Monster) és egy nem kevésbé rémes bossa novás kísérlet (Killing Me Sweetly), a többi meg sápadt, tinglitangli rádiórock és katasztrofálisan megírt-hangszerelt ballada: egytől egyig olyan számok, amiket még egy jobb érzésű amatőr zenekar is legföljebb a próbateremben rögzít a saját maga számára, hogy aztán, szembesülve az eredménnyel, kicsit pironkodva rögvest új dalok írásába kezdjen. A lemezt a Be Not Afraid című ballada zárja, ami úgy hangzik, mintha egy suta hálószobai improvizálást rögzítettek volna gonosz kezek: ottléte a lemezen a tökéletes és szomorú bizonyíték rá, hogy a sok éven át elfogyasztott rengeteg heroin teljesen elvette szegény Scott Weiland józan eszét.
Softdrive, 2008
