Lemez

A CAMP: COLONIA

  • - greff -
  • 2009. március 5.

Zene

Nagyon kevés énekes képes rá, hogy egyszerre legyen kint és bent is, Nina Perssonnak azonban éppen ez a védjegye. Szomorkás dallamait a svéd énekesnõ unos-untalan finom iróniával mossa világosabbra, amikor pedig már-már cinikusan hûvösnek hangzana, mindig gondja van rá, hogy felfedje, valójában majd' meghasad az õ szíve mindattól, amit énekel. Ez a játékosság, ez a kvalitás emelte meg a Cardigans utolsó három, érettnek mondható lemezét csakúgy, mint az eredetileg Persson szólólemezének indult, de végül (nyolc évvel ezelõtt) mégsem a saját neve alatt megjelentetett elsõ A Camp-lemezt.

Illetve nem csak ez. Hiszen Persson dallamai számára mind a Cardigansban, mind a 2001-es A Campen egy-egy kiváló zenész biztosította a hozzájuk illõen izgalmas zenei környezetet. Elõbbiben Peter Svensson gitáros, utóbbiban (produceri szerepben) Mark Linkous, a Sparklehorse szíve-lelke szavatolt ének és zene kényes egyensúlyáért.

Ezt a szerepet a Colonián Persson egyik zenésze sem volt képes betölteni. Míg a Linkousszal elkészített lemez érzékeny és érdekfeszítõ alt-country kísérlet volt anno, a szimpla poplemeznek szánt Colonia legtöbb számát lélektelenre fényesített hangzás, sablonos akusztikus gitárakkordok, valamint banális zongora- illetve vonóskíséret jellemzi. A két kiváló nyitódal (The Crowning, Stronger Than Jesus - akárha Lucinda Williamst hallanánk Carpenters-számokat énekelni) után egymást érik a sivár balladák. Az I Signed The Line Beatles-hommage-át és az érzékien lusta zárótételt jóval szellemesebb hangszereléssel remek dalokká alakíthatták volna, a többirõl viszont, fájdalom, még enynyit sem mondhatunk.

Reveal, 2009

** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.