Nagyon kevés énekes képes rá, hogy egyszerre legyen kint és bent is, Nina Perssonnak azonban éppen ez a védjegye. Szomorkás dallamait a svéd énekesnõ unos-untalan finom iróniával mossa világosabbra, amikor pedig már-már cinikusan hûvösnek hangzana, mindig gondja van rá, hogy felfedje, valójában majd' meghasad az õ szíve mindattól, amit énekel. Ez a játékosság, ez a kvalitás emelte meg a Cardigans utolsó három, érettnek mondható lemezét csakúgy, mint az eredetileg Persson szólólemezének indult, de végül (nyolc évvel ezelõtt) mégsem a saját neve alatt megjelentetett elsõ A Camp-lemezt.
Illetve nem csak ez. Hiszen Persson dallamai számára mind a Cardigansban, mind a 2001-es A Campen egy-egy kiváló zenész biztosította a hozzájuk illõen izgalmas zenei környezetet. Elõbbiben Peter Svensson gitáros, utóbbiban (produceri szerepben) Mark Linkous, a Sparklehorse szíve-lelke szavatolt ének és zene kényes egyensúlyáért.
Ezt a szerepet a Colonián Persson egyik zenésze sem volt képes betölteni. Míg a Linkousszal elkészített lemez érzékeny és érdekfeszítõ alt-country kísérlet volt anno, a szimpla poplemeznek szánt Colonia legtöbb számát lélektelenre fényesített hangzás, sablonos akusztikus gitárakkordok, valamint banális zongora- illetve vonóskíséret jellemzi. A két kiváló nyitódal (The Crowning, Stronger Than Jesus - akárha Lucinda Williamst hallanánk Carpenters-számokat énekelni) után egymást érik a sivár balladák. Az I Signed The Line Beatles-hommage-át és az érzékien lusta zárótételt jóval szellemesebb hangszereléssel remek dalokká alakíthatták volna, a többirõl viszont, fájdalom, még enynyit sem mondhatunk.
Reveal, 2009
** és fél
