A Gibson SG-jével kacsázva előrelendülő, iskolásfiúnak öltözött Angus Young alakja olyannyira az AC/DC emblémájává vált, hogy sokan hajlamosak őt tekinteni a legendás ausztrál zenekar motorjának. Ám ez csupán részben igaz. Ami a színpadi show-t illeti, vezető szerepe természetesen vitathatatlan, hiszen, amint azt múlt hétfőn a csordultig telt Papp László Sportarénában is láthattuk, jellegzetes mozgásával és arcjátékával (eldönthetetlen, hogy az izzadt kis figura vadul rágózik a ritmusra, vagy az ájulás szélén levegőért kapkod) emberünk a jó kétórás műsor első percétől az utolsóig ide-oda cikázik a színpadon, és hol itt, hol ott tekeri régi vágású szólóit. A figyelmet rajta kívül igazából csak Brian Johnson, a magát üdvözlendő módon sohasem komolyan vevő, megállás nélkül vigyorgó énekes vonta magára (valószínűleg nincs még egy rockzenész a földön, akit a saját muzsikája ilyen széles jókedvre tudna deríteni). Õk kommunikáltak a közönséggel, és egyáltalán: mindent megtettek azért, hogy a színpadkép egy percig se legyen statikus.
De a mágiát, már ami magát a zenét illeti, nem ők csempészték a műsorba. Hanem a ritmusszekció. Az például világosan kiderült, hogy a szerényen az erősítője árnyékába húzódó Malcolm Young tényleg a világ egyik legjobb ritmusgitárosa. A zenekar fő dalszerzőjeként M. Young immár évtizedek óta sikerekben dús kutatást folytat a tökéletes minimalista gitárriffért, és ezeket a hatásos rock 'n' roll témákat őrjítő feszesen, hiba, csúszás és kosz nélkül, ám sohasem sterilen pengette - a legnagyobb élményt azonban még így sem az ő, hanem Phil Rudd játéka jelentette számomra. Ruddnak már a kiállása is első osztályú: filléresnek tetsző szemüvegben, cigivel a szája szögletében egy évtizedek óta serénykedő cipészmester szakértő higgadtságával ült a dobjához, hogy ismét elvégezze a melót. Phil Rudd, a rockzene Raymond Carverje a két óra alatt nagyjából annyit díszített, amennyinél a legtöbb rockzenekar dobosa egyetlen számban is többet szokott, a kettő-négyet ellenben mámorító húzással pumpálta. Amikor a tízpercesre nyújtott Let There Be Rock hosszadalmas gitárszólója alatt úgy szögelte halálpontosan a gyors középtempót, hogy még egy cintányérütésnyi cifrázást sem engedélyezett magának, akkor a feltétlen tisztelet ritkán tapasztalt érzése bizseregtethette mindazokat, akik figyelmüket a háton fetrengve szólózó Angusról képesek voltak a dobokra irányítani.
A nagyszerű koncertnek a két apróbb baki (Johnson nem szállt ki időben a You Shook Me... refrénjéből, Angus Young pedig megküzdött kissé a Thunderstruck intrójával) mellett igazából egyetlen számottevőbb hibája volt: a kiszámíthatóság. A tavalyi, kiváló Black Ice-ról beválogatott három-négy új számot leszámítva a műsor 80 százalékban megegyezett a '92-es koncertlemezen hallhatóéval, pedig egy ennyire jó formában lévő zenekar bátran válogathatna a kötelező darabokon túli fiókokból is. Majd legközelebb, mondhatnánk, de a tagok életkorát is figyelembe véve ez sajnos alighanem az utolsó pesti találkozás volt.
Papp László Sportaréna, március 23.
