Koncert - Kettő-négy - Az AC/DC Budapesten

  • - greff -
  • 2009. április 2.

Zene

A Gibson SG-jével kacsázva előrelendülő, iskolásfiúnak öltözött Angus Young alakja olyannyira az AC/DC emblémájává vált, hogy sokan hajlamosak őt tekinteni a legendás ausztrál zenekar motorjának. Ám ez csupán részben igaz. Ami a színpadi show-t illeti, vezető szerepe természetesen vitathatatlan, hiszen, amint azt múlt hétfőn a csordultig telt Papp László Sportarénában is láthattuk, jellegzetes mozgásával és arcjátékával (eldönthetetlen, hogy az izzadt kis figura vadul rágózik a ritmusra, vagy az ájulás szélén levegőért kapkod) emberünk a jó kétórás műsor első percétől az utolsóig ide-oda cikázik a színpadon, és hol itt, hol ott tekeri régi vágású szólóit. A figyelmet rajta kívül igazából csak Brian Johnson, a magát üdvözlendő módon sohasem komolyan vevő, megállás nélkül vigyorgó énekes vonta magára (valószínűleg nincs még egy rockzenész a földön, akit a saját muzsikája ilyen széles jókedvre tudna deríteni). Õk kommunikáltak a közönséggel, és egyáltalán: mindent megtettek azért, hogy a színpadkép egy percig se legyen statikus. - greff -

A Gibson SG-jével kacsázva előrelendülő, iskolásfiúnak öltözött Angus Young alakja olyannyira az AC/DC emblémájává vált, hogy sokan hajlamosak őt tekinteni a legendás ausztrál zenekar motorjának. Ám ez csupán részben igaz. Ami a színpadi show-t illeti, vezető szerepe természetesen vitathatatlan, hiszen, amint azt múlt hétfőn a csordultig telt Papp László Sportarénában is láthattuk, jellegzetes mozgásával és arcjátékával (eldönthetetlen, hogy az izzadt kis figura vadul rágózik a ritmusra, vagy az ájulás szélén levegőért kapkod) emberünk a jó kétórás műsor első percétől az utolsóig ide-oda cikázik a színpadon, és hol itt, hol ott tekeri régi vágású szólóit. A figyelmet rajta kívül igazából csak Brian Johnson, a magát üdvözlendő módon sohasem komolyan vevő, megállás nélkül vigyorgó énekes vonta magára (valószínűleg nincs még egy rockzenész a földön, akit a saját muzsikája ilyen széles jókedvre tudna deríteni). Õk kommunikáltak a közönséggel, és egyáltalán: mindent megtettek azért, hogy a színpadkép egy percig se legyen statikus.

De a mágiát, már ami magát a zenét illeti, nem ők csempészték a műsorba. Hanem a ritmusszekció. Az például világosan kiderült, hogy a szerényen az erősítője árnyékába húzódó Malcolm Young tényleg a világ egyik legjobb ritmusgitárosa. A zenekar fő dalszerzőjeként M. Young immár évtizedek óta sikerekben dús kutatást folytat a tökéletes minimalista gitárriffért, és ezeket a hatásos rock 'n' roll témákat őrjítő feszesen, hiba, csúszás és kosz nélkül, ám sohasem sterilen pengette - a legnagyobb élményt azonban még így sem az ő, hanem Phil Rudd játéka jelentette számomra. Ruddnak már a kiállása is első osztályú: filléresnek tetsző szemüvegben, cigivel a szája szögletében egy évtizedek óta serénykedő cipészmester szakértő higgadtságával ült a dobjához, hogy ismét elvégezze a melót. Phil Rudd, a rockzene Raymond Carverje a két óra alatt nagyjából annyit díszített, amennyinél a legtöbb rockzenekar dobosa egyetlen számban is többet szokott, a kettő-négyet ellenben mámorító húzással pumpálta. Amikor a tízpercesre nyújtott Let There Be Rock hosszadalmas gitárszólója alatt úgy szögelte halálpontosan a gyors középtempót, hogy még egy cintányérütésnyi cifrázást sem engedélyezett magának, akkor a feltétlen tisztelet ritkán tapasztalt érzése bizseregtethette mindazokat, akik figyelmüket a háton fetrengve szólózó Angusról képesek voltak a dobokra irányítani.

A nagyszerű koncertnek a két apróbb baki (Johnson nem szállt ki időben a You Shook Me... refrénjéből, Angus Young pedig megküzdött kissé a Thunderstruck intrójával) mellett igazából egyetlen számottevőbb hibája volt: a kiszámíthatóság. A tavalyi, kiváló Black Ice-ról beválogatott három-négy új számot leszámítva a műsor 80 százalékban megegyezett a '92-es koncertlemezen hallhatóéval, pedig egy ennyire jó formában lévő zenekar bátran válogathatna a kötelező darabokon túli fiókokból is. Majd legközelebb, mondhatnánk, de a tagok életkorát is figyelembe véve ez sajnos alighanem az utolsó pesti találkozás volt.

Papp László Sportaréna, március 23.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.