lemez - YEAH YEAH YEAHS: IT'S BLITZ!

  • - greff -
  • 2009.04.09 00:00

Zene

A New York-i zenekar harmadik nagylemeze olyan elementáris, csakis a MGMT tavalyi, mindent vivő kislemezeihez mérhető elektropopslágerrel indul, hogy arra a négy és fél percre képtelenség is szomorkodni az egyébiránt némiképp csüggesztő tény miatt, miszerint a korábban rokonszenves szabálytalanságával tüntető, a Sonic Youth és a Blondie szerelemgyerekének tetsző (akkor még egyértelműen rock)trió elkészítette első nettó trendkövető albumát. A Zero nevű bombát egy még diszkósabb és szintén pompás tétel, a Heads Will Roll követi, majd a korábbi lemezek szép, törékeny pillanatainak folytatásaiként felfogható lassú számok jönnek (a Nick Zinner izgalmas, bár a korábbiaknál jóval viszszafogottabb gitárbetéteivel színesített Soft Shock, és a folkos dallamot hömpölyögtető szintetizátorral megbolondított Skeletons) - ezek szintén nagyszerű darabok. A lemez második felére viszont a zenekar jól hallhatóan kifogy a szellemes ötletekből: a Dull Life fantáziátlan, bár legalább hatásos utánzása a közelmúltbeli gitározós, de azért táncolható indie-slágerszámoknak, a Shame And Fortune pedig három kínos percben a 90-es évek bénán korszerűsített amerikai rádiórockját idézi fel - ezt még az amúgy az egész lemezen roppant érzékien éneklő Karen O sem képes megmenteni.
A New York-i zenekar harmadik nagylemeze olyan elementáris, csakis a MGMT tavalyi, mindent vivõ kislemezeihez mérhetõ elektropopslágerrel indul, hogy arra a négy és fél percre képtelenség is szomorkodni az egyébiránt némiképp csüggesztõ tény miatt, miszerint a korábban rokonszenves szabálytalanságával tüntetõ, a Sonic Youth és a Blondie szerelemgyerekének tetszõ (akkor még egyértelmûen rock)trió elkészítette elsõ nettó trendkövetõ albumát. A Zero nevû bombát egy még diszkósabb és szintén pompás tétel, a Heads Will Roll követi, majd a korábbi lemezek szép, törékeny pillanatainak folytatásaiként felfogható lassú számok jönnek (a Nick Zinner izgalmas, bár a korábbiaknál jóval viszszafogottabb gitárbetéteivel színesített Soft Shock, és a folkos dallamot hömpölyögtetõ szintetizátorral megbolondított Skeletons) - ezek szintén nagyszerû darabok.

A lemez második felére viszont a zenekar jól hallhatóan kifogy a szellemes ötletekbõl: a Dull Life fantáziátlan, bár legalább hatásos utánzása a közelmúltbeli gitározós, de azért táncolható indie-slágerszámoknak, a Shame And Fortune pedig három kínos percben a 90-es évek bénán korszerûsített amerikai rádiórockját idézi fel - ezt még az amúgy az egész lemezen roppant érzékien éneklõ Karen O sem képes megmenteni. A zárlatra meg már csak a masszív középszerûség marad: csillogóan fényes, de bántóan izgalommentes hangzással beburkolt lassú, szürke, kiszámítható popszámok váltják egymást. A fürdõvízzel együtt kilöttyintett csecsemõ szomorú esete ez: Zinner eleven, zajos gitártémái mellett a szokatlan váltások és az izgalmas hangszerelési megoldások is a kukában végezték.

Interscope/Universal, 2009

***

Neked ajánljuk