Feszes grafitszürke ingek és vonalzóval belõtt sérók helyett mezítláb, szimpla farmerben és átlagpólóban feszít a svéd zenekar a legújabb fotókon, az arcokat vállig érõ haj és borzas szakáll keretezi. A zenekari imázs természetesen a módosult zenéhez igazodik: a Sonics-féle nyers és harsány garázsrock és a klasszikus soul érzékien lüktetõ keveréke helyett az új lemezen jobbára napfényes, hullámhabos, tunya kaliforniai hippihangulat uralkodik (a lemezt Rick Rubin hollywoodi stúdiójában rögzítették), alig torzított gitárokkal, visszafogottabb tempókkal és az eddigieknél is hangsúlyosabb szintetizátoröblögetésekkel (egymást érik a konkrét Doors-utánérzések). A váltás bizonyos szempontból sikeresnek mondható, hiszen inkább csak az arányok tolódtak el, a színek cserélõdtek át, miközben a forma felismerhetõ és jellegzetes maradt. Csakhogy az alapjában véve távolról sem antipatikus visszafogottság a lendületes kezdés után meglehetõsen langyos dalokat bélel ki. A hanyatlás az eddigi lemezekhez képest egyértelmû, de elsõre talán nem annyira feltûnõ, mert a The Cross Of My Calling tipikus "sokadik lemez": gerincét professzionális hangszeres tudással, már nem szüntelenül lobogva, de azért nem is lélektelenül eljátszott, remek hangzásba burkolt közepes számok alkotják. Rutinos (a Satan Made The Deal jaggeres huhogása mintha csak azért került volna a szám végére, mert már korábban is volt ilyen), problémátlanul hallgatható és ugyanilyen könnyedén elfelejthetõ lemez, de a két ragyogó nyitódal (Assassination Of Myself, Dustbins Of History) miatt jár a plusz fél csillag.
Burning Heart, 2008
*** és fél
