Az üldözõ - Viseltes zsánerben indított filmnél már az is öröm, ha a darab legalább kicsit eltér a sablontól, így aztán csak dicsérni lehet az elsõ filmes Na Hong-Jin abbéli igyekezetét, hogy bemutatkozó munkája lehetõleg minél több ponton átírja a sorozatgyilkosok utáni hajszákat megéneklõ thrillerek szabálykönyvét - de ennek a gyakorlatnak is vannak hátrányai. Az üldözõben nem azok, nem úgy és nem akkor gyürkõznek neki a problémáknak, mint az egyébként nyilvánvaló (hiszen meg is idézett) elõképül szolgáló közelmúltbeli hollywoodi menetekben, de Na számára annyira fontos a meghökkentés, hogy a remek ötletek mellé a hihetõtõl bántón távolra rugaszkodó fordulatokat is beletuszkol a rendelkezésére álló százhúsz percbe. Az olcsó húzások (élükön a túlcsavart zárlattal) jócskán kilógnak a film szövetébõl, hiszen a rendezõ egyébiránt határozott realizmusigénnyel közelít tárgyához - olyan thriller ez, ahol a hõsök két perc sprint után már kiköpik a tüdejüket, verekedés közben pedig a saját lendületüktõl esnek sután hanyatt. A dél-koreai rendõrséget Na Hong-Jin lomha, elképesztõen szûkagyú és agresszív bagázsnak láttatja, s a magunk prekoncepciózus módján erõsen hajlunk rá, hogy ezt is a rokonszenvesen pontos megfigyelések oszlopába lajstromozzuk.
A határidõ-dramaturgia ellenére a filmbõl itt-ott elpárolog a feszültség, de a felütés nagyon erõs, az utolsó harmad izgalmas, a színészek nagyszerûek. És a rendezõ mellékesen megkölti egy nagyváros szimfóniáját is: a lendületesen sikló kamerákkal bemutatott éjszakai Szöul atmoszférája sokáig velünk marad.
*** és fél
