Dessewffy Tibor

Bátran gondolhatjuk, hogy beszél majd az utókor dr. Orbán Viktorról. Nemcsak a kertje végében épített ékszerdoboz stadionnak járnak majd csodájára kínai turisták - akiket nehéz meglepni a despotizmus műfajában, így nagy derültséget okoznak majd körükben azok a magyarázatok, melyek szerint erre és a többi stadionra "a gyerekek testedzése miatt van szükség". Hisz' gyerekek természetesen soha nem léphettek a manikűrözött gyepre. Élénk fantáziára és fanatikus hitre vall az a kordokumentum is, amely bemutatja, hogy a stadionok lényegében kulturális profitcentrumok, melyek a virágkarneválok és hasonló rendezvények révén nemcsak eltartják magukat, hanem hasznot is termelnek.

Szomorú olvasmány Magyarország lakóinak az OECD 2013-as "Jobb élet" indexe. A fejlett világ polgárainak életkörülményeire - jövedelmi, lakhatási, oktatási stb. viszonyaira - rákérdező és boldogságérzetét szondázó felmérés tanulsága szerint nekünk, magyaroknak a legalacsonyabb az elégedettségünk az élettel.

A győztes koalíciót Orbán valóban minimalizálja: elég lenne erről Széles Gábort vagy a KÉSZ csoport vezetőit megkérdezni. Az a benyomásunk, hogy Orbán a megkerülhetetlenek körét annyira szűkre húzza, mint aki a Hegylakó bűvöletében él: csak egy maradhat (és ez az egy a Közgép feliratot viseli).

Mókuskerékben fut az Európai Unióról és a sorsunkról folyó diskurzus. A versenyképesség növelése érdekében a jóléti állam, a szociális vívmányok leépítésére van szükség, ám ezt a választók nem fogadják el; s így minden befeszül, egy helyben zakatol.

Ha Csipkerózsika 1989-ben oly nagyot szippant az álomporból, hogy csak a múlt héten ébred fel, bizonyára nagyon meglepődik. Az utcákon járva nyilván feltűnnének neki a Trabantokat és Zsigulikat leváltó nyugati autók, a színesebb kirakatok és a rosszabb kedvű emberek.

A politikáról két látszólag ellentétes állítás igaz egyszerre. A politikai döntések következménye nagy hatású. Másfelõl viszont a modern, bonyolult szövedékû társadalmakban a politikai hatalom valós befolyása meglehetõsen korlátozott. Az, hogy épp melyik bír nagyobb magyarázó erõvel, az adott helyzettõl és a feltett kérdéstõl függ.

Egyvalamit nem állíthatunk: azt, hogy senki nem szólt. Kevin Garnett, az ismert amerikai gondolkodó például ez év júniusában, hónapokkal a Lehman Brothers összecsuklása előtt már megmondta.

Úgy tűnik, az éghajlatváltozás hatására a fehér karácsony képe végleg tovatűnik, s a képzelet birodalmába vándorol, a mézeskalács házak és a kolbászból font kerítés mellé. Az eltűnő fehérség eszünkbe juttathatja az észleléselmélet egy érdekes problémáját: a hóhatárváltozás metaforáját. A mindennapi életünkben bekövetkező folyamatos, állandó, lassú változást nehéz érzékelni, többnyire épp úgy nem tűnik fel, mint a bérceken évről évre zsugorodó hótakaró. A morál, a normák és az értékek változásának követése épp emiatt nehéz feladat - még akkor is, ha akad két olyan helyzet, amely segít e folyamatok érzékelésében.

Háromfelől is zúdul az áldás Mária múltat s jövendőt megszenvedett népére. Cipelnünk kell a konvergenciaprogramban testet öltő költségvetési megszorítások meg a reformpakk terheit (egészségügy, felsőoktatás, nyugdíj, adó, közigazgatás), s emellett a Nemzeti Fejlesztési Tervvel induló mindenféle beruházások borzolják majd a kedélyeket.

Egy hete még biztos nem így kezdtem volna, de az események fényében nem árt, ha mindenki megpróbálja felidézni az első Orbán-élményét.

Ha annak a megjóslására, hogy ki nyeri a tavaszi választásokat, jóhiszemű és komoly megfigyelő nem is igen vállalkozik, arról, hogy mi fogja eldönteni a küzdelmet, már több "aranyigazság" is közszájon forog a médiatérben. E tézisek érvényét - épp mivel oly magától értetődőnek látszanak - alig is kérdőjelezi meg valaki: pedig időnként érdemes lenne, ha másért nem, személyes, mentális kampányfelkészülésünk kedvéért is. A következőkben e bevett axiómák közül a mostanában két legnépszerűbbet vizsgálom meg - ezeket egy ideje már többet halljuk, mint a tévemaci gargarizálását.

Érdekes helyzetben találja magát az, aki a politikai filozófia területén ügyködik. Míg mondjuk az ontológia vagy a metafizikai kérdések szakértője csak ritkán kerül a szélesebb értelmiségi közvélemény ítélőszéke elé, addig a politikai filozófusokkal néha megtörténhet ez a malőr: nem szaktudományos, a diszciplína fogalomrendszerén, szótárán és viszonyítási keretén kívül esõ reflexiókat is kiválthat munkájuk.