Az "elmúlt nyolc év" hisztérikus ellenzéki politizálása után a jelenlegi kormány arrogáns stílusban tesz egyszerre tanúságot társadalmi érzéketlenségrõl és komoly kompetenciahiányról. Egyre többen érzik elfogadhatatlannak és elviselhetetlennek a rezsim intézkedéseit és beszédmódját. Csakhogy ez az egyre erõsödõ közérzület azt sugallja, hogy egy kormányváltás mindent megoldana, ilyenformán azt is, hogy ennek a megoldásnak "fentrõl", az új demokratikus kormányzat felõl kell érkeznie.
Nyilvánvaló, hogy önmagában már az is nagy eredmény lenne, ha az állami bürokráciát bénító hárítási kényszer megszûnne, ha nem a Legfelsõ Vezetõtõl várna mindenki minden döntést, és a hivatalok újra elkezdhetnének dolgozni. Vélhetõleg javítana a felsõoktatás helyzetén, ha egy új kormány költségvetési súlypontjai az információs kor elvárásaihoz illeszkednének a brutális elvonások "nem ortodox" megoldásai helyett. Külpolitikai helyzetünket nyilván javítaná, ha a szomszédainkat nem leckéztetnénk és alázgatnánk, nem emlegetnénk kokikat és sallereket.
Lenne tehát lehetõség értelmes közpolitikai lépésekre, melyek enyhítenék is Orbán károkozását. De az a komplikált feladvány, amibe kerültünk, még nem oldódna meg. Ma, függetlenül a kormánytól, lépéskényszerben van Magyarország. Mára az "ágazati reformok", "szerkezeti átalakítások" nem bohókás kedvû szakértelmiségiek vágykiéléséhez, hanem a gazdasági összeomlás elkerüléséhez szükségesek. Olyan intézkedések sorozatára lenne szükség, amelyek alapvetõen alakítanák át a szolidaritásról, igazságosságról, méltányosságról, az államtól elvárható szolgáltatásokról és a költségvetésbe fizetett hozzájárulásunkról, magyarán életünk mindennapi rendjérõl alkotott képzeteinket.
Az Orbán-kormány jelenlegi tévelygései jól mutatják, mit jelent, ha a vezetés képtelen az ország helyzetének pontos meghatározására, és azt sem tudja, hogy pontosan hova akar eljutni. Ebben lehetne változás. Össze lehet rakni egy alapos, komoly szakpolitikai programot - még ha ez nem kis feladat is. Konkrétan akkora, hogy az elmúlt húsz évben ilyen részletes, ágazati cselekvési tervekre lebontott nemzetstratégiai elképzelés nem is született.
A bizalom
Tegyük fel, hogy a magyar szakmai és politikai eliteknek sikerül egy ilyen intézkedéscsomagot megfogalmazniuk. Ez esetben ugyan mi késztetné a majdani ellenzék vezetõjét - Orbán Viktort -, hogy egy ilyen politikai program ellen ne induljon csatába? Ne hívja az utcára híveit, ne orrontson genetikusan hazánkra törõ idegenszívûeket, és ne utasítsa hatalomba épített hosszú lejáratú rombolóit, hogy lehetetlenítsék el ezt a reformfolyamatot? Hiszen a totális tagadás taktikája egyszer már kétharmadot hozott neki. Viszont egy ilyen reformprogramot nem lehet felülrõl vezényelni, ráönteni a társadalomra. Ez a Gyurcsány-korszak egyik nagy tanulsága.
Ahhoz, hogy érzékeltessem a probléma súlyát, az argentin Mariano Grondona elméletét hívom segítségül. Grondona a társadalmi változás szempontjából két ideáltípust ír le: fejlõdést támogató és fejlõdésrezisztens kultúrákat különböztet meg. A fejlõdésrezisztens kultúrát így határozza meg: idõképének fókuszában a múlt és a jelen áll, ami a tervezés, a pontosság és a megtakarítás ellen hat. A végzet képzete erõs, a "magunk formáljuk sorsunkat" autonómiája nem jellemzõ. Az erkölcsi törvények lazák, szakadék tátong az utópikus normák és a viselkedés között, ami növeli a társadalmi bizalmatlanságot. A bizalom hiánya nagyfokú individualizációt és anómiát eredményez. A törvény hatalma gyenge, az érvényesülésnél a pénz és a kapcsolatok számítanak, a korrupció megengedett.
Fájdalmas heuréka élménye lehet annak, aki e képet hazai állapotainkkal veti egybe. Az elmúlt két évtizedben a reformértelmiség többnyire figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a "borzalmas XX. század" folyamatos rezsim- és rendszerváltásaival mennyire elapasztotta a magyar társadalom kollektív energiáit: a bizalmat, az autonóm kezdeményezésekbe vetett hitet, a tágabb közösségért érzett felelõsséget. Erre a történelmi tapasztalatra erõsített rá aztán a rendszerváltás minden csalódása. Egy társadalmat nem lehet lecserélni - alázattal és empátiával kell viszonyulnunk a fejlõdésrezisztens kultúra magyar képletéhez, és azon gondolkozni, hogyan lehet ebben a helyzetben valami változást elõidézni.
Orbán, Bajnai és Gyurcsány mindhárman megpróbálták, más módon és más irányban, de alakítani ezt a kultúrát. Aligha kétséges, hogy Orbán indult a legjobb feltételekkel: hatalmát nem korlátozza sem saját pártja, sem koalíciós partner, sem õrjöngõ ellenzék. És mégis - e korlátlan hatalom szinte semmit sem ér. Meglehet, Orbán, aki önmeghatározása szerint leginkább "az erõ nyelvén szeret beszélni", nem bánja, hogy ma nagyobb a félelem, mint az elõzõ kormányok alatt. De az emberek nagy többsége nem a snájdig Budai képviselõtõl retteg, hanem a 350 forintos eurótól és az ország gazdasági összeomlásától. Orbán talán tud taktikusan manõverezni a magyar társadalom értékvilágában - de megváltoztatni nem lesz képes.
Menni kéne
Ám ez nem jelenti azt, hogy ez eleve lehetetlen. A válság és az esetleges összeomlás teremthet olyan katartikus helyzetet, amiben a kultúra alapértékei átalakulnak. A választásokon gyõztes új kormány egy rövid, ihletett ideig megkapja a hitelesség politikai Szent Grálját. A szakpolitikai intézkedéscsomag és átfogó program mellett arra is energiát kell fordítania, hogy megtegye, amit tehet a bizalom növelése, az autonómiák visszaépítése, a tisztességes és korrekt viselkedés újra elterjesztése érdekében.
De a politika hatóköre korlátos. A társadalom esetleges kultúraváltása ügyében maga a társadalom illetékes. Ha nem tudunk változni, mindig lesz olyan politikai vállalkozó, aki ezt ki fogja használni. Ha nem indul el egy "nem bal és nem jobb, hanem magyar", befogadó, virtuális mozgalom, akkor gyerekeink generációja is elsüllyed a mocsárban. Virtuális mozgalomról beszélek, a valóságban talán soha nem találkozó Bátrak Koalíciójáról, akik felemelik a szavukat a belenyugvás, cinizmus és reménytelenség üressége ellen, és enyhítik a félelmeit és szorongásait. Ebben mindenkire szerep vár, aki akar és képes tenni a fejlõdést támogató kultúráért. Ez lenne a Minõség Forradalmának XXI. századi, hálózati, 2.0-s változata. Naivnak és ábrándosnak hangzik? Bizonyára. Az ellenérveket könnyû lenne hosszan sorolni. De akármennyire is csekély az esélye ettõl, azaz saját magunktól várni a megváltást, még így is sokszor nagyobb a siker valószínûsége, mintha politikai pártoktól, kormányoktól remélnénk paradigmaváltást a kultúrában. Abban is biztosak lehetünk, ha ez a szemlélet és értékváltás nem következik be, Magyarország szomorú és lehangoló hely lesz a következõ évtizedekben - már azok számára, számunkra, akik itt ragadtak.
Orbánnak mennie kell - ez mára nem kérdés. Tehetségét eltékozolta, túl sok lett a futballmeccs, túl kevés a tanulás. De tévhitekben ringatjuk magunkat, ha azt gondoljuk, hogy ez önmagában megoldást jelent. Több kell, mint kormányváltás, nem kevesebb, mint kultúraváltás.
