Ha pedig a politika érdekelné, hüledezve látná, hogy az egykori bohókás, polgárpukkasztó fiatal demokraták mára másodszor vannak kormányon "kereszténydemokrata" fantázianevű szövetségesükkel, bár vezetőjük még mindig ugyanaz a(z immár illedelmesen korosodó) hajdani enfant terrible. Meghökkenne nyilván azon is, hogy a második legerősebb politikai erő az utódpárt MSZP, amelynek eltűnését sokan biztosra vették a rendszerváltáskor. És bizony, hiába keresné a hajdani két nagy meghatározó formációt, az MDF-et és az SZDSZ-t, amelyekről '89-ben úgy tűnt, hogy politikai váltógazdálkodásban fogják majd vezetni az országot.
Ám ha Csipkerózsika a mélyebb társadalmi folyamatok iránt is érdeklődne - s ugyan, mi okunk lenne ezt a nyitottságot elvitatni tőle -, akkor egy további, érdekes ellentmondásra is felfigyelne. Nevezetesen, hogy a magyar társadalom értékei ugyan alig változtak az elmúlt két évtizedben, a közvélemény egyes szakpolitikai kérdéseket gyökeresen másképp ítél meg most, mint tette egykor.
Csipkerózsika fejével gondolkodva bizony mi is rácsodálkozhatunk, hogy a tanszabadság nemes gondolatától hogyan jutottunk el az iskolák visszaállamosításának gyakorlatáig, a többpillérű nyugellátás eszméjétől a magánnyugdíjrendszer felszámolásáig, a társadalmi szolidaritás álmától a stadionépítő közmunkatáborokig vagy az egykulcsos adóig. Ma az önmeghatározásban "forradalmi" kormány kétharmados többség birtokában az egyes területeket lendületesen, bár többnyire roppant ügyetlenül szedi szét. Hogy sikerül-e összerakni mindezt egy új, működő rendszerbe, nos, érdeklődve figyelhetjük mindannyian. A lényeg az, és Csipkerózsika vélhető megdöbbenése is abból fakadna, hogy ezek a fejlemények nagyjából elképzelhetetlenek voltak 1989-ben. Az állításom ugyanakkor nem az, hogy a Fidesz valami ördögi gonoszsággal megpuccsolta volna a választói akaratot - épp ellenkezőleg.
Bár a második Orbán-kormány eddigi gyakorlata és teljesítménye alighanem mindenkit meghökkentett, bizonyos értelemben a kormányfő csak reagált, leképezte a társadalmi elvárások megváltozott rendszerét.
Ez az átalakulás, a nyilvánosság lassú, ám folyamatos szerkezetváltozása eddig sokkal kevesebb figyelmet kapott, mint amennyit érdemelne. Többnyire elintézzük azzal, hogy a jobboldali nézetek "előretörésének", "dominanciájának" - ambiciózusabb politológusok esetleg "hegemóniájának" - címkézzük a folyamatot. Pedig érdemes lenne alaposabban elemezni.
Valósággal cikázik
Szakpolitikai kérdésekről morfondírozva általában meghúzhatunk egy olyan, képzeletbeli egyenest, amelynek két végpontján az adott kérdésre vonatkozó extrém állítások találhatók. Így az egyenes különböző pontjaihoz hozzárendelhetők az egyes, kevésbé szélsőséges megoldások. Vegyük például a közösségi közlekedés állami támogatásának napjainkban oly népszerű témáját. Az egyik végponton az az állítás található, hogy annak minden költségét az államnak kell fedeznie; a másikon meg az, hogy az államnak semmilyen támogatást nem szabad adnia, fizessen mindent az utas. A valóságban felbukkanó megoldások és vélemények többnyire e két végpont között szóródnak. De nem véletlenszerűen!
Ezt ismerte fel Joseph Overton politológus, amikor definiálta azt az ablakot, ami e képzeletbeli egyenesen kijelöli a "lehetséges", "reális", "valóságos" alternatívák szeletét. Azt, amit a média és a közbeszéd is komolyan vehetőként kezel. A modern politika egyik közhelyes állítását, miszerint "a médián kívül nincs politika", így rögtön pontosíthatjuk is: egy adott pillanatban valójában az Overton-ablakon kívül nincs politika. Amit a televíziós és újságszerkesztők nem vesznek komolyan, amit a közmegegyezés "komolytalanként", "abszurdként" vagy "szélsőségesként" határoz meg, annak kisebb esélye van a nyilvánosság főáramába kerülni. És még ha sikerül is becsempésznie magát a közbeszédbe - mondjuk, mert a megszólaló személy vagy szervezet nehezen megkerülhető -, a konszenzussávon kívüli vélemény azonnal szétporlik. Ezt az Overton-ablakot hagyta figyelmen kívül például 2010 nyarán a szocialista főpolgármester-jelölt, Horváth Csaba, amikor ingyenes tömegközlekedést javasolt kampányában. Mivel ez a javaslat kívül esett a "reálisnak" és "lehetségesnek" gondolt megoldások ablakán, hamar közröhejbe is fulladt.
Overton felhívja rá a figyelmet, hogy ez a konszenzussáv nem mozdulatlan. Épp ellenkezőleg, a különböző vélemények hatására állandó mozgásban van, ahogy ezt az elmúlt 22 év példája is bizonyítja. A kívülről jövő vélemények sajátos, ideáltipikus fejlődési pályát járnak be. Karrierjüket "elképzelhetetlen", "nevetséges", "lehetetlen" véleményként kezdik, ebből lesz előbb "radikális javaslat", majd "elfogadható" lehetőség, ezután "ésszerű" felvetés. Ezt követően aztán már a "népszerű" vélemény vezet az adott irányba mutató közpolitikai döntéshez.
Szerencsés helyzetben van a magyar társadalomtudomány, mert a fülkeforradalmi valóság számos esélyt kínál arra, hogy az ortodox nemzetközi elméleteket továbbgondoljuk. Egyrészt azt láthatjuk, hogy míg a hanyatló Nyugaton elképzelhető valamiféle közmegegyezés, addig nálunk legalább két konszenzusablak van. A politikai szétszakítottság mára elérte azt a szintet, hogy - a nevezetes példával élve - még a Combino villamosok ülésének kényelmességét is pártszimpátiák alapján döntjük el. Inkább támaszkodunk a pártszólamokra, mint az ülepünk visszajelzésére. Ennek az a következménye, hogy a politikai közösség egyik része, az egyik ablakhoz tartozók állandóan kisemmizettnek, kitaszítottnak érzik magukat.
A konszenzus kialakításának lassúdad, hogy ne mondjam, konzervatív módja helyett az Overton-ablak idehaza valósággal cikázik. A forradalmi döntéshozatalnak köszönhetően a legtöbb szakpolitikai kérdésben az elmúlt időszak konszenzusától jelentősen eltérő döntések születnek. Arra is felfigyelhetünk, hogy a szakpolitikai kérdésekben a konszenzus kialakításá-nak ideális rendje megfordult: a kormányfő előbb eldönt valamit, és a jobboldali média némi spéttel ahhoz teremt támogató közeget: mint legutóbb például a felsőoktatási keretszámok esetében is. Ez azért is lehetséges, mert Orbán királysága a jobboldalon "nem e világról való", s törzsszavazóinak az általa mutatott - mégoly cikcakkos út - követése hitelvi kérdés. Nevethetünk azon, hogy az ún. Békemenet tüntetői "Nem leszünk gyarmat" felirat mögött vonultak, épp akkor, amikor spirituális vezetőjük Brüsszel minden követelésének teljesítését ígérte - kurucosan karakán kivételnek e sorok írásakor egyedül a jegybank elnökének esküje és fizetése maradt. De ne legyen kétségünk, ugyanezek az emberek kivonulnának a kormány európai uniós elkötelezettsége mellett is - ha Orbán úgy kívánná.
Szelencés esetben
Végül igencsak tanulságos, hogy az Overton-ablak elmélete nálunk a nagypolitikára is igaz - és ez a most ébredező ellenzék számára sem lehet érdektelen. Ha ugyanis a politika képzeletbeli egyenesét a technokrata racionalitás és az érzelmi alapú populizmus végpontjai között húzzuk meg, akkor nem kétséges, hogy az utóbbi időben a politika normális üzemmódja és az elvárások rendszere az utóbbi felé mozdult. Persze az volt a kivételes állapot, amiről Békesi László számol be, hogy ti. az 1994-es kampány turnéján minél több és szigorúbb megszorítást jelentett be, annál nagyobb tapsot kapott. Az elmúlt húsz évben végtelenül megfáradt, csalódott, tartalékait fokozatosan felélő, a magyar társadalom elsöprő többségét kitevő embereknek a reformretorika, a "na még egy nagy, utolsó nadrágszíjmeghúzás" többé nem elfogadható választás. A Fidesz ezt az elmozdulást ismerte fel, ehhez alakította a politikáját, s így rögzítette az Overton-ablakot az érzelmi alapú politizálás végpontja közelében. Következésképp a technokrata racionalizmus 1989-ben meghatározó és népszerű beszédmódja, s az általa kínált megoldások kicsúsztak az ablakból. Meg lehet próbálni ezt a konszenzussávot visszacibálni a technokrata racionalitás irányába, de ennek a vállalkozásnak a sikere korlátozott valószínűségű. A másik lehetőség, hogy az Overton-ablakon belül maradva olyan, a jobboldali narratívával versenyképes, mozgósító erejű történetet prezentál az ellenzék, amivel nagy társadalmi csoportok is képesek érzelmileg azonosulni, aminek ígéreteiben, értékeiben és álmaiban magukra ismernek. Lehetséges és szakpolitikailag üdvözlendő például a többkulcsos, progresszív adózás mellett érvelni, de ha ez az eszköz nem épül be egy izgalmas, érzelmi azonosulást kínáló világképbe, akkor csekély hatékonysággal mozgósít majd.
Ennek a narratívának a megtalálása és megfogalmazása nem az én dolgom, a demokratikus ellenzékre vár a feladat. Ezt a munkát helyettük senki nem végezheti el, de nekik muszáj. A politika jelenlegi Overton-ablakán belüli, érzelmileg megragadó történet nem pusztán programokból és kiáltványokból áll - ilyeneket éppenséggel bárki rittyenthet akár egy hétvége alatt -, csak a megértést és empátiát tükröző politikai gyakorlatból, javaslatokból és tettekből épülhet fel. A majdani kormányzás sikeréhez fontos, hogy legyenek kiérlelt szakpolitikai programok, de ezek a választási győzelem és politikai siker szempontjából nem elégségesek. Téves az az elképzelés, ami azt sugallja, hogy ez az érzelmi alapú populista politizálás ab ovo a jobboldal területe. Külföldi példákkal élve: a nagy politikai sikertörténetek - Clinton 1990-es, Blair 1997-es és Obama 2008-as győzelme - mind azt mutatják, hogy elsősorban egy átélhető, érzelmileg motiváló, populista történet - megspékelve némi karizmával - volt a siker alapja. Szerencsés esetben ehhez tartozik a szakpolitikai csomag is, aminek elemei jóval nagyobb figyelmet kapnak a nyugati demokráciákban - de a politikai siker szempontjából ezek ott sem meghatározók. Mindehhez nem kell lemenni kutyába, nem kell a legalantasabb érzelmeket kiszolgálni. A feladat éppen az, hogy a mindannyiunkban ott rejtező Gonosz helyett éppenséggel a mindannyiunkban szintén megtalálható Jót szólítsuk meg.
Az ilyen populizmus, az ilyetén módon versenyképes politika megfogalmazása és - a jelenlegi médiaviszonyok között - bemutatása, pláne elfogadtatása és következetes megvalósítása finoman szólva sem kis feladat, de legalább magában hordozza a többség megszólításának lehetőségét. Ha ez nem sikerül, leghelyesebb, ha magunk is az álomporos szelence után nyúlunk, abban reménykedve, hogy húsz év múlva ugyan biztos nem ismerünk rá a világra, de a változások talán nem lesznek ennyire elkeserítőek.
