A hóhatár és a szuperkapitalizmus

  • Dessewffy Tibor
  • 2008. január 24.

Publicisztika

Úgy tűnik, az éghajlatváltozás hatására a fehér karácsony képe végleg tovatűnik, s a képzelet birodalmába vándorol, a mézeskalács házak és a kolbászból font kerítés mellé. Az eltűnő fehérség eszünkbe juttathatja az észleléselmélet egy érdekes problémáját: a hóhatárváltozás metaforáját. A mindennapi életünkben bekövetkező folyamatos, állandó, lassú változást nehéz érzékelni, többnyire épp úgy nem tűnik fel, mint a bérceken évről évre zsugorodó hótakaró. A morál, a normák és az értékek változásának követése épp emiatt nehéz feladat - még akkor is, ha akad két olyan helyzet, amely segít e folyamatok érzékelésében.

Úgy tűnik, az éghajlatváltozás hatására a fehér karácsony képe végleg tovatűnik, s a képzelet birodalmába vándorol, a mézeskalács házak és a kolbászból font kerítés mellé. Az eltűnő fehérség eszünkbe juttathatja az észleléselmélet egy érdekes problémáját: a hóhatárváltozás metaforáját. A mindennapi életünkben bekövetkező folyamatos, állandó, lassú változást nehéz érzékelni, többnyire épp úgy nem tűnik fel, mint a bérceken évről évre zsugorodó hótakaró. A morál, a normák és az értékek változásának követése épp emiatt nehéz feladat - még akkor is, ha akad két olyan helyzet, amely segít e folyamatok érzékelésében. Az egyik ilyen, amikor a változás elér egy jól kivehető, látványos pontot: a hóhatár mondjuk egy fenyőfát, építményt vagy nagyobb sziklát. Ilyenkor rádöbbenhetünk a változásra. A másik ilyen pillanat, amikor hirtelen módunk lesz összehasonlítani a jelenlegi viszonyokat a korábbi állapottal - saját öregedésünk is akkor vág mellbe, ha a fiókból kihullik egy 15 évvel ezelőtti fénykép.

Ez utóbbi körülménynek - a társadalomtudományok minden erőfeszítése ellenére - az ország dolgait illetően ritkán örülhetünk. Az "ilyen volt, ilyen lett" típusú narratívák túlságosan is redukálók, néhány dimenzióra összpontosítók ahhoz, hogy élményszerűek lehessenek. Ezért múlt, jelen, jövő kiszolgáltatottan hever a valóságkonstruáló nekibuzdulások előtt. Mivel a "balliberális médiatúlsúly" meg a "liberális véleménymonopólium" már régóta csak mítosz, a jobboldal hagyományosan nagyobb erőkkel vesz részt ebben a konstrukciós küzdelemben - elég csak a Terror Háza történelmi Disneylandjére gondolni. Ebben a világképben a 70-es, 80-as évek egynemű, homogén egésszé válik, amit a legegyszerűbb kommunista diktatúrának nevezni; jelenünk az útvesztés, a töpörödés és a zsugorodás kora, jövőnk pedig a nemzet pusztulása - hacsak nem történik valami isteni csoda.

*

A hóhatár-metafora szerint a társadalmi folyamatok észlelésének, tudatosodásának gyakoribb módja, ha a látványos elemekhez, mérföldkövekhez nyernek kapcsolódást. Az elmúlt másfél év nem szűkölködött ilyen szimbolikus momentumokban. Korábban elképzelhetetlen események - a tévészékház ostroma, a tankelkötéses október 23., a kormánynak adott Fidesz-ultimátum vagy a kordonbontás - jelezték addig megkérdőjelezhetetlennek tekintett normák, a demokrácia konszenzuálisnak képzelt ethoszának felbomlását. Ilyen mérföldkőnek látom a Magyar Gárda megjelenését is - és a média rácsodálkozását a szervezetre. Természetesen nem azt állítom, hogy a magyarországi szélsőjobbal, annak különböző ágaival ne foglalkozott volna a sajtó az elmúlt években - hogy mást ne mondjak, a szittya miszticizmus szervezeteit és főbb mániáit ez a lap is kivesézte. Mégis eme, az alkotmányos rendet és alapértékeket nyíltan megkérdőjelező szervezet megjelenése teremtett alkalmat, hogy a demokratikus rendszer legitimitásának zsugorodására felfigyeljünk.

Az okok keresésekor - nem meglepő módon, de némiképp meghökkentő mutatványokkal - mindkét oldal egymásra mutogat. Pedig itt a parlamenti jobboldal van kínosabb helyzetben: Orbán Viktor mégiscsak egyazon polgári körben ücsörgött a Jobbik-vezér, gárdaalapító Vona Gáborral, és a Fidesz vezetője maga buzdított Bencsik András gárdakeresztapa szélsőjobbos közlönyének vásárlására is. A szélsőjobbal való veszélyes kokettálás és hallgatólagos támogatás tézisének igazolása tehát nem igényel különösebb szellemi erőfeszítést. Bár Orbán némi vacillálás után kijelentette, hogy "országos szinten a Fidesz el van határolódva a Jobbiktól", a némely helyi önkormányzatokban velük kötött koalíciót nem bontják fel. De ennél is fontosabb, hogy mindazok a címkék, gesztusok, frázisok, mindaz a verbális repertoár, amit a Fidesz politikai ellenfeleivel szemben alkalmaz ("ideggyenge", "nemkívánatos személy", "tolvaj", "nemzetvesztő", "takarodjon", "mentse az irháját") komoly átfedéseket mutat a nemzeti radikálisok szótárával és kifejezésmódjával. A Fidesz elnöke élen járt ezeknek a nyelvi tabuknak a ledöntésében - a fizikai tabuk ledöntését, az akciót már a szélsőjobbra hagyhatta. Orbán, aki 2001-ben miniszterelnökként a Parlamentben tett ritka látogatásainak egyikét arra használta fel, hogy felolvassa annak a harmincvalahány értelmiséginek a nevét, akik rossz hírét keltik az országnak (értsd: a Fidesz-kisgazda kormánynak), ma rendszeresen, és a tényekhez való ragaszkodás terhét nem cipelve ócsárolja Brüsszelben és Washingtonban Magyarországot. Alighanem a hóhatárhatással, a változások követésének nehézségeivel magyarázható ez is.

Ám bevallom, ennél érdekesebbnek tartom azon jobboldali barátaim érvelését, akik szerint konkrétan a Gyurcsány-kormány, általánosan pedig a "balliberális" kurzusok a felelősek az - általuk is elítélt - gárda megjelenéséért. Ha jól értem, ez az érvelés valahogy úgy szól, hogy a nemzeti érdek háttérbe szorításával - akármit is jelentsen ez - a "ballib" kormányok olyan valós társadalmi feszültségeket keltettek, amelyekre kétségkívül rossz, de érthető válasz a neonyilasok megjelenése. Ennek az iránynak egy radikálisabb, az összeesküvés-elméletek iránt nyitottabb, ám a Fidesz retorikájában is visszaköszönő változata a gárda mögött valójában a szocialistákat sejti, hiszen "senki más, mint Gyurcsány érdekeit szolgálja".

E gondolatkísérleteket nem azért tartom érdekesnek, mert túl sok közük lenne a valósághoz. Az, hogy a gárdától való egészséges undor a baloldalnak kedvezhet - ami jelenleg egyébként nem látszik a közvélemény-kutatásokban - természetesen nem azt jelenti, hogy a baloldali vagy a liberális párt állna a gárda mögött. Attól, mert szeretem a napsütést, még nem én húzom fel reggelente a Napot. Azt viszont a hóhatár-metaforával összhangban evidenciának tekintem, hogy a neonácik valódi társadalmi feszültségeket és szorongásokat lovagolnak meg. A szélsőjobboldal térnyerése soha, sehol nem pusztán öngerjesztő folyamat; mindenütt a társadalmi kontextusból nő ki, és azokra a problémákra kíván elfogadhatatlan választ adni, amelyeket a konszolidált, többségi politika világa nem tud kezelni.

A demokrácia elfogadottságának, legitimitásának gyengülését még akkor is lehetetlen nem észrevennünk, ha az alarmista politikafilozófusok vágykielégítő károgását elengedjük a fülünk mellett. E szomorú fejleményért - ha különböző mértékben is - egyaránt felelős a politikai elit, a média, az értelmiség, az üzleti élet: ahogy lassan, a hóhatárjelenség ritmusában alapvető értékeket hagyott felmorzsolódni, nagyszerű hagyományokat elsorvadni; ahogy tétlenül nézte az intézmények kiüresítését, sőt, esetenként még közre is működött ebben. Nincs okunk egymásra mutogatni.

*

Ám a gárda és a magyar szélsőjobb, illetve a permanens világvégét hirdető Fidesz - és bizonyos értelemben mindannyiunk - szempontjából a releváns kérdés nem az, hogy miért "omladozik a rendszer", hanem hogy miért nem omlott össze, és mitől működik ma is? Ha az állampolgári kurázsi ilyen hiánycikk, ha a demokratikus folyamatok és intézmények tisztelete és legitimitása ily csekély, akkor vajon miért nem söprik el, miért tud fennmaradni a demokratikus rend mégis? Ilyenkor önkéntelenül is a Churchill-idézethez menekülünk - a demokrácia rossz rendszer, de nem tudunk jobbat. Ezt a gondolatot szépnek, de túlzottan optimistának tartom. Akár a saját életünkben, de a nemzetek sorsából is számos példát találunk arra, hogy sokszor - unalmunkban, tudatlanságból, a demokrácia "romlottsága" feletti morális felháborodásunkban - nem csak beleugrunk az ismeretlenbe, de olykor tudatosan választjuk az ördögöt.

Legutóbb e fontos kérdésre Bill Clinton régi barátja és egykori munkaügyi minisztere, Robert Reich kísérelt meg választ adni nemrégiben megjelent, Szuperkapitalizmus: Az üzlet, a demokrácia és a mindennapi élet átalakulása c. könyvében (Supercapitalism: The Transformation of Business, Democracy, and Everyday Life). A Berkeley közgazdászprofesszorának fő tézise szerint a ma embere hármas személyiséggel bír: egyszerre vagyunk állampolgárok, fogyasztók és befektetők. Jóllehet a szuperkapitalizmus (a globalizált újkapitalizmus, a hálózati társadalom és a többi) állampolgári énünket a munkahelyek bizonytalanná válásával, a társadalmi különbségek növekedésével, a demokrácia működési zavaraival nyomasztja, a rendszer mégsem borul fel, mert fogyasztói és befektetői énünk komoly kárpótlásban, korábban nehezen elképzelhető kedvezményekben részesül. A középosztálynak nem feltétlenül a jövedelme nő (és különösen nem az alsó középosztálynak) - ám növekszik az esetleg csökkenő jövedelem mellett is megszerezhető javak összessége, minősége és sokszínűsége. Még akkor is, ha ezt a folyamatot a hóhatárhatás miatt kevéssé érzékeljük.

Reich szerint a rendszer működési zavarai miatti morális felháborodás rossz irányba visz minket - épp a fenti szerepek összekeveredése miatt. A nagyvállalatoktól például nem a manapság oly népszerű "társadalmi felelősségvállalást" kéne számon kérni, hanem a részvényesi érdekek érvényesítését. A szerző a fogyasztói kapitalizmus vívmányait nem a nép ópiumának tekinti, s ily módon nem is megtévesztett, elcsábított, benarkózott tömegként tekint a hétköznapi emberekre. (Ezzel elkerüli azon kritikai értelmiség baklövését is, amely a lakosságot azért kárhoztatja, mert az nem az általa hirdetett értékpremisszákat és magatartást követi.) Reich nem egyszerűen arra hívja fel a figyelmet, hogy a globalizált újkapitalizmusnak vannak mindannyiunk számára érzékelhető pozitívumai - bár már önmagában ez sem lenne érdektelen. Igazán fontos megállapítása az, hogy az életünket megkeserítő negatívumok - a nemzetállami szuverenitás eróziója, a demokratikus deficit, a bürokratikus impotencia - ugyanarról a tőről fakadnak, mint a fogyasztói bőségszaru életünket bearanyozó áldásai.

*

Reich eme fő állításának - miszerint tehát a politikai demokrácia gyengeségeiből fakadó frusztrációt a fogyasztás és a tulajdon okozta örömök ellensúlyozzák - a magyar közegben is fontos üzenete van. Kézenfekvő lenne a Fidesz 2006-os kampányának elhibázott leitmotívumára gondolni ("rosszabbul élünk, mint négy éve"), amely épp a fogyasztói dimenziót és a kétségtelen gyarapodást hagyta figyelmen kívül. De igaz ez tágabb összefüggésben a rendszerváltás óta eltelt időszakra is. Nemrégiben egy volt MDF-es képviselő cikkében azt olvastam, hogy a magyar lakosság azért viselte el a Bokros-csomag megszorításait, mert ezzel egy időben zajlott az "olcsó bugyi forradalom". Lehet abban valami, hogy a kínai piacok, a nagy és olcsó bevásárlóközpontok csökkenő jövedelemszint mellett is biztosították a fogyasztási javak elérését. S miként a kommunizmust sem az Állami Számvevőszék felállításának mindent elsöprő követelése, netán a valódi munkát végző parlament ígérete omlasztotta össze, hanem, gyanítom, inkább az Opel Astrára cserélhető Zsiguli és a zöldalma illatú Fa szappan beszerzésének lehetősége volt az igazi mozgató, úgy a rendszer alapvető legitimitását ma is e földhözragadt fogyasztói igények kielégítésének lehetősége biztosítja. (Legyenek ezek mégoly "mesterségesen gerjesztett" igények, "hamis szükségletek" is.) Persze, életünknek eme szeletét is véget nem érő frusztrációk keserítik: a szomszéd jakuzzija mindig buborékosabb. De a mindennapokban az új farmernadrág és az új moped, a sampon és a mobiltelefon, a friss konyhabútor és a gyereknek vett sportcipő biztosítják a kis kielégülések kritikus tömegét, amelyek egyensúlyban tartják a társadalmat, a politikai radikalizmus minden elvadult kísérlete ellenére is. A hóhatár eltolódásának - a szereplők számára csak egy ideig láthatatlan - folyamata, merjük remélni, itt is működik. A fogyasztói hétköznapiságba való megérkezés előbb-utóbb nemcsak bekövetkezik, de tudatosodik is - nos, belátom, ez demokráciaelméletnek elég karcsú, de a politikai szélsőségektől talán még megóvja a hazát.

A szerző szociológus, a Demos Magyarország elnöke.

Neked ajánljuk