*
Nekem ez egy szép tavaszi nap. 1985 tavaszán a - Szűrös Mátyással felálló - MSZMP PB pajkos demokratizálásra szánta el magát: engedélyezték, hogy az országgyűlési "választások" alkalmával a Pozsgay Imre vezette Hazafias Népfront (a párt) jelöltjeivel szemben a lakosság "jelölőgyűléseken" korlátozott számban saját jelölteket állítson. Ez volt a szocialista demokrácia egyik csúcsteljesítménye, a "többes jelölés". A pluralizmus petting. Arra azonban nem számítottak, hogy a demokratikus ellenzék néhány helyen valódi, alternatív jelöltet merészel állítani, a Belvárosban például Rajk Lászlót. A helyzet megoldásért kiáltott - a politikai elhárítás nem is késlekedett a frappáns rendezési tervvel. Az akkori Tisztiházban - amit később, mily pikáns felidézni, az MDF és a Fidesz közösen privatizált (a hírhedt "székházügy") - a hivatalos jelölt, valaminek az igazgatója, kirendelte dolgozóit, akik meg is töltötték a termet. Amikor a korabeli viszonyok között megrázó erejű kortesbeszédek után a szavazást kézfelemeléssel abszolváltuk, csak azok szavazata számított, akik valahogy a terembe befértek. (Én egy ablakban ültem, lábamnál Korda György csápolt a hivatalos jelöltet támogatva.) A szavazatszámlálás Rajk biztos verségét hozta, amit annak rendje és módja szerint ki is hirdettek. A tömeg oszolni készült. Ám ekkor egy hosszú hajú, borostás egyetemista hátul, a fal mentén elkezdett tapsolni: "vá-lasz-tási csalás, vá-lasz-tási csalás", kiabálta közben. Még a titkosrendőrök is megdermedtek, de annyira, hogy nem csináltak semmit. A közönség jobb érzésű része kisvártatva csatlakozott, és együtt skandálta a törvénysértés tényét konstatáló rigmust Orbán Viktorral. Nagy haddelhadd lett, a részletei most nem annyira fontosak. Nehéz visszaadni ma már, hogy micsoda drámai szabadságélmény volt ez - egy pillanatra megnyílt a kádári komcsizmus mindent beborító szürke égboltja. És úgy is maradt; soha többé nem záródott be megint.
*
Ezért, személyes okokból, kicsit szomorkásan figyelem a felbomlást, ami Orbán körül végbemegy. Miért alakult így? Ezt a kérdést feltehetjük már most - sőt leginkább most -, anélkül is, hogy ismernénk a választások végeredményét. Mert akármi lesz, Mikola, majd Bod Péter Ákos előimprovizálása a kalapból mutatja, s az MDF-fel folytatott huzavona és "vezéráldozat" után nem kérdés, hogy a király meztelen.
Ma nagyon sokan vannak, akik Orbánt virtigli idiótának, szerencsétlennek, tehetségtelen alaknak állítják be - és ha nem csal az emberismeretem, idővel egyre többen lesznek. Ezért talán nem árt jelezni, hogy nem erről van szó. Orbánnal, ha valóban távozik, nem egy eredendően rossz vagy gyenge alak távozik a magyar politikából, noha kétségtelen, hogy az utóbbi időben tévedhetetlenségi nimbusza megkopott, és egyre többször lép rosszat. Ma már csak legelszántabb hívei között ragyog a dicsfény, de már igencsak feltételesen. Ahogy Wermer András fogalmazott: "Lehet, hogy zseniális lépés, de én nem értem, hogyan."
Mi történt tehát? Hogyan jutott el Kelet-Európa politikai wunderkindje a koravén leabáltságig?
*
Induljunk el a kommunikációtól, ami jó illusztrációja lehet egy lényegibb kérdésnek.
Az első fordulót követő Dísz téri beszédben egyszer csak azt hallhattuk: "Aki esőért imádkozik, vigyen magával esernyőt!" Talán nem e sorok írója az egyetlen, akit meghökkentett ez a meteorológiai kanyar. Mi van?! Mit akar ezzel mondani? Nem kétlem, hogy lehet valami értelmet vetíteni a szóképbe, de jól érzékeltetett valamit, egy folyamat végét. Orbán a népmesei regiszterben mozgó képes beszédet a 90-es évek közepén, a jobboldali koncentráció megteremtése során kezdte alkalmazni. Két világos okból. Egyrészt a nem racionális nyelvezettel és metaforakészlettel, az erkölcs, a hit, a lélek, a magyar sors, a Teremtő toposzainak előtérbe helyezésével sikerült egy olyan platformot teremtenie, amelyből nem lógott ki a lóláb, a jobboldalon belüli jelentős politikai és ízlésbéli különbség. Ugyanakkor ez a nyelv a Horn- vagy Kovács-féle technokrata daráláshoz képest életközelibbnek is tűnt. Egy darabig. Ám a politikai kommunikáció hasonlatos a női divathoz: ami divat egyik nyáron, egy évvel később már avíttnak számít. Jó, elfogadom, a politikában lassúbb a változás ritmusa, mint az ideális szoknyahossz esetében, de az innováció képessége, a trendek megérzése, az állandó újítás éppen úgy elengedhetetlen, mint a divatdiktátorok esetében - nem véletlen a fogalom politikai áthallása.
Orbánt utolérte a modern médiapolitika igazi végzete. Nyelve, kifejezésmódja érdektelenné vált, mert nem sikerült fenntartania azt az újszerűséget, amivel a kilencvenes évek közepén meglepte hallgatóságát; hiányzott belőle a megújulás képessége. És ezzel jutunk a lényeghez.
A politikában a racionalitás, a világkép, az ideológia felől vagy az intuíció, az ösztönös beleérzés oldaláról jöhet az inspiráció. Mikor megkérdezték Metternichet, hogy a politika tudomány-e vagy művészet, azt válaszolta: mindkettő, de az utóbbiból több kell hozzá. Azért közelítünk a politika nyelvi dimenziója felől, mert ez esetben az intuíció fölénye nehezen vitatható. De mielőtt tovább követnénk a vonalat, jó észrevenni, hogy a Fidesz és személy szerint Orbán a koherens világkép, ideológia tekintetében is megroppant - akár a Polgári Magyarország 1998-as programjához képest is. Ennek a hiánynak talán legszomorúbb tünete a lengyel példa hirtelen kaserolása. A homofób, nacionalista, fundamentalista és múltba merevedő Kaczynski-féle kormánynak a példaképpé emelése, amelynek ideológiáját még a Vatikán is kritizálja. Hiányzott tehát a világkép és a társadalomfilozófia koherenciája és az a képessége, hogy kijelölje helyünket és tennivalóinkat a világban.
De térjünk vissza az intuícióhoz, annál is inkább, mert Tölgyessy Péter a választások előtti elemzésben (Népszabadság) hangsúlyozta, hogy Orbán Viktor jobban érzi a magyar néplelket, mint bárki más. Meglehet, ez igaz volt a 90-es évek közepén, és később is voltak felvillanásai, például Orbán jól érzett rá, hogy 2002-ben a két forduló közötti mozgósításhoz a világvége radikalizmusa kellett - még ha nem sikerült is a dolog.
Én azonban intuícióról döntési vagy vezetéselméleti értelemben beszélek. Egy politikai vezetőnek nincs módja arra, hogy döntései túlnyomó részét valamennyi tényező figyelembevételével, hosszan mérlegelje. Nem állítom, hogy egyáltalán nincsen erre lehetőség, de az inkább kivétel. Hogy ebben a sajátos döntési pergőtűzben jól navigáljon a politikus, két dologra van szükség: definiált és erősen megélt, hittel vallott értékekre és a beleérzésre, amely kiválasztja az értékeknek és a külvilág kínálta lehetőségeknek leginkább megfelelő megoldást. Ha ez az intuíció roppan, akkor sorozatos rossz döntések következnek; az összezavarodott iránytű csak rossz irányba mutathat.
Állításunk tehát az, hogy Orbán politikai karrierjének e mélypontjához az vezetett, hogy korábban jól muzsikáló intuíciója az idők során cserbenhagyta.
De miért alakult így?
*
Hogy a sikeres innovációhoz szükséges jól működő intuíciónkat megőrizzük, egy dolog elengedhetetlen: a nyitottság. A sok irányból érkező impulzusok befogadásának a képessége.
Miközben Orbán a belső tábort egyre inkább homogenizálta, lemondott az azon kívül eső világgal való párbeszéd, a tanulás képességéről. Ha kapcsolatba került is ezzel a másik világgal - amelyik a "másik Magyarországból" és lényegében az egész külföldből állt -, inkább csak kinyilatkoztatott, deklarált. Nem érdekelte az internet, dacosan nem indított blogot, falakat emelt, hogy ellenfeleit kizárja - s ezzel magát zárta be. Valóságérzékelése megkopott.
Amiről beszélünk, épp ezért talán általánosabb érvényű, több, mint Orbán analízise. Amint ezt a figyelmes olvasó már nyilván konstatálta, ha távolabbról nézzük a történetet, akkor az öregedésről van szó. Pontosabban arról, hogy a mindannyiunkra nehezedő végzettel hogyan nézünk szembe - mert az öregedés mint biológiai folyamat, ha nem is érdektelen, de itt nem önmagában izgalmas. Leegyszerűsítve ugyanis két stratégiát választhatunk a biológiai erózió kapcsán: a nyitottság és a bezárkózás forgatókönyveit. Orbán tragédiája, hogy a jobboldali vezérszerephez fűződő elvárásoknak megfelelve a bezárkózó modellt követi, aminek következménye most teljesedett be rajta - politikai jövőjétől függetlenül.
*
Nemezise felett Orbán az első forduló után szomorú győzelmet aratott: hosszú napokra elrabolta tőle a politikai napirendet. Jó ideje ez volt az első győzelme - de ebben a formában aligha vágyott rá. Mert bár a bezárkózás és intuícióvesztés folyamata akkor is érvényes lett volna, ha a másik oldalon nem jelenik meg Gyurcsány, az összehasonlítás kontrasztjában a gyengeségek még élesebben látszanak - megint csak a választások eredményétől függetlenül.
Ma nyelvpolitikában Gyurcsány ügyesebben mozog - nem véletlen, hogy az első forduló estéjén a Fidesz választási központja majd felrobbant a bosszúságtól, hogy a szocialista kormányfő ismét bedobta az "istenemre mondom" mostanában gyakran használt fordulatát. Gyurcsány számos területen tudatosan törli el a korábban sikeresen installált bipoláris megosztottságot jelző verbális demarkációs vonalat.
Ma neki van határozott világképe, ami kompatibilis a nemzetközi progresszív irányzatok elképzeléseivel. Ő az első baloldali politikus, aki - épp modern szociáldemokrata elkötelezettsége és felkészültsége miatt - nem a bűntudat kűrjét futja a baloldalon. A jobboldali interpretáció ugyanis "a halott indián a jó indián" logikáját követve csak azokat fogadja el partnernek, akiket képességekben bizonyosan lekörözhetnek ("csak a lebénult kommancs a jó kommancs"). Ez a miniszter-elnökre nyilvánvalóan nem áll. Az orbáni intuíció egyik első látványos megbicsaklása éppen Gyurcsány "lottóötösnek" minősítése és az ebből fakadó stratégia volt.
Úgy tűnik, ez az intuíció a kormányfő esetében él, sőt köszöni, jól van. A kormányfőjelölti tévévitában ennek az intuíciónak engedelmeskedve vágta sutba a szelíd döntetlenre törekvő stratégiát. Miközben a magyar értelmiség színe-virága nem is fogta fel, hogy mit lát, és agresszivitásról hablatyolt, Gyurcsány két dologra is ráérzett. Egyrészt, hogy az ötmillió néző két tökös legény küzdelmének elvárásával ült a tévé elé, másrészt, hogy Orbán - aki mégiscsak meghonosította az erő kultuszát a magyar politikában - már alkalmatlan erre a küzdelemre. Ami ezután jött, az médiatörténelem: nem ismerünk ennyire leszabályozott, strukturált keretek közt ilyen mértékű kiütést politikai vitában. Hogy Orbán milyen mélyen élte meg ezt a kudarcot, arról az első forduló utáni elszólása is tanúskodik (az Estében): "Most nem egy miniszterelnök-jelölti vitán vagyunk, szeretném elmondani a véleményemet, ha megengedi" - mondta arról a helyzetről Balónak, ahol előre rögzített keretek között éppen hogy elmondhatta volna, amit akar.
Végül Gyurcsánynak van még egy helyzeti előnye. Habár igaz, hogy az elmúlt hónapokban megjelent a sztárkultusz, az érzelmi azonosulás a baloldalon, e rajongás jellegében különbözik a jobboldalétól. Valamennyire nyitva hagyja a lehetőséget, hogy a politikai vezető kilépjen a ránehezedő eltárgyiasító nyomásból.
Nyelvpolitika, ideológia és intuíció terén ma a kormányfő jobban áll. Az igazi kérdés persze az, hogy a politikai értelemben még pelyhes állú Gyurcsány milyen öregedési forgatókönyvet követ majd a következő években.
A szerző szociológus.
