Dessewffy Tibor

Az eddig ismert világ vége

A progresszív politika és a válság

  • Dessewffy Tibor
  • 2008.12.18 00:00

Publicisztika

Egyvalamit nem állíthatunk: azt, hogy senki nem szólt. Kevin Garnett, az ismert amerikai gondolkodó például ez év júniusában, hónapokkal a Lehman Brothers összecsuklása előtt már megmondta.

Garnett, miután 22 év után újra bajnoki győzelemre vezette a Boston Celticset, a köldökét bökögető mikrofonoktól és szellemes kérdésektől ("most mit érzel?", "mi a helyzet?") szorongatva hosszú percekig hallgatásba burkolózott (konkrétan zokogott). Majd több százmillió néző arcába üvöltötte a perzselő igazságot, a Nagy Tanulságot: "Anything is possible!" Bármi megtörténhet!

Nem tudjuk, ez volt-e a vekkeróra csengése, de tény, hogy ami ezután történt, az szétfeszítette a realitás kereteit.

Az elszabadult kapitalizmus zsákutcája

Ami a szemünk előtt zajlik, az a kapitalizmus deregulált, szabadpiaci formájának összeomlása. A kapitalizmus számos modellje közül tehát csak az egyik jutott csődbe, igaz, ez történetesen az utóbbi 25 évben domináns változat volt. A történtek morális kihívásokat sem nélkülöző paradoxona, hogy ma éppen azok a befektetési bankárok szorulnak állami támogatásra, akik immár 30 éve folytatnak kíméletlen harcot az állam leépítéséért, s hogy a leköszönő neokonzervatív elnök, G. W. Bush államosítási csomagjával többet tett a szocializmusért, mint Marx óta bárki.

A szabályozás béklyóját magukról fokozatosan levető pénzügyi piacok nem hivatalos ideológiája a hatékony piacok elmélete (volt). Eszerint a piaci árak tükröznek minden létező információt, s e gazdasági koordinációs megoldásnak nincs működőképes alternatívája. Ezen elmélet szerint a piacok működése során a szereplőkhöz véletlenszerűen beérkező információk az árakban véletlen bolyongást eredményeznek: senki sem szerezhet indokolatlan előnyöket. Ám azt mára már a neokonzervatív szerzők sem tagadják: a Wall Street ismeretelméleti válságban szenved. A rendszer soha nem így működött, s végül az aszimmetrikus, félrevezető információkra épülő kereskedés és piaci "koordináció" inkább félkarú rablóhoz, mint társadalmilag hatékony elosztási gépezethez vált hasonlatossá. A pénzügyi szektor gyakorlatilag minden önkorrekciós mechanizmusa csődöt mondott: a bankok kockázatkezelési osztályai nem tudták féken tartani a növekedési lázban égő tradereket, a mind bonyolultabbá váló pénzügyi termékek szabványosítására és ellenőrzésére pedig az érintetteknek nem sikerült stabil infrastruktúrát (hogy ne mondjuk, szabályozott tőzsdét) kialakítaniuk.

Az üzleti szféra feladata, hogy az üzlettel foglalkozzon - hangzott a szabad piac pápája, Milton Friedman szállóigéje. Ez a szféra ugyanakkor ma már nem tekinthet el attól, hogy az általa keletkeztetett társadalmi és gazdasági problémákra saját maga gyökeres megreformálásával reagáljon. Ez a reform nem állhat meg a menedzserfizetések korlátozásánál vagy az állami pénzfelhasználást ellenőrző bizottságok felállításánál. A mostani válság nagy tanulsága az, hogy társadalmi kockázatok és veszteségek már előzetesen sem hagyhatók ki az új pénzügyi rendszert megalapozó kalkulációból. Valamit kezdenünk kell azzal, hogy a piac a kockázatokat és veszteségeket módszeresen az államra hárítja, és ezt az opcióját, ha eljön az összeomlás, le is hívja; a profiton viszont nem szívesen osztozik vele.

A konzumerhedonizmus orgiája után

Ennek a most megbukó ethosznak a legismertebb megfogalmazása nem Ronald Reagantől vagy Margaret Thatchertől, hanem - némiképp meglepő módon - Teng Hsziao-pingtől származik. Kína első embere a 80-as évek elején nyilatkoztatta ki, hogy "gazdagnak lenni nagyszerű" - s ezzel olyan drámai átalakulást, Kína felemelkedését indította el, amelynek következményeit már gyerekeink is érezni fogják. De vissza a Nyugathoz: az értékek átalakulása kettős folyamat volt, ahol a második szál, az értékszociológusok által favorizált posztmateriális értékek "csendes forradalma" rátakart a "konzumerkultúra" egyre erősebb dominanciájára.

A fogyasztási szokásokból épített életstílus alapú identitás lehet(ett) posztindusztriális vagy hordhatott magán bohém jellegzetességeket - de valójában az új, kaszinókapitalista logikát követte. Ennek tézisszerű megjelenítése a Tőzsdecápák című film, amelynek sikerét - legalábbis a társadalomtudományi írásokban - nem Michael Douglas kisportolt arcéle magyarázza. Inkább annak a konfliktusnak a szovjet partizánfilmek didaktikáját idéző kibontása, ami a korábbi munkaetika és a nyolcvanas évektől felívelő új, kaszinókapitalista logika és életstílus között feszül. A gazdagodás és gazdagság oly erős értékformáló erővel bírt, hogy a 90-es évek szociáldemokrata sikerének az egyik oka épp e gazdagság ethoszának elfogadása és támogatása volt. Ahogy ezt Tony Blair megfogalmazta a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését firtató kérdésre: "Nem égető ambícióm, hogy kieszközöljem, hogy David Beckham kevesebbet keressen." ("It's not a burning ambition for me to make sure that D. B. earns less money.")

E mondásba két állítást is belegyömöszölt a brit exminiszterelnök. Egyrészt, hogy a kiugró keresetek mögött kiemelkedő teljesítmény áll - ugyan ki irigyelte volna az akkortájt BL-t nyerő Manchester imádott középpályásától a fizetését. A második jelentésréteg jóval ravaszabb - a teljesítményhez kötéssel azt üzente a miniszterelnök, hogy a nagy pénz: új pénz, s ebben megint nem tévedett nagyot. 'felsége, a királynő európai adófizetők által dotált földbirtokai és a Rothschild család vagyona ebből a szempontból érdektelenek voltak - mint a klasszikus kapitalizmus vagy még korábbi korok tőkefelhalmozásának eredményei. De hol volt 25 évvel ezelőtt Warren Buffet, Carlos Slim Helú vagy Bill Gates, hogy a világ három leggazdagabb emberét említsük? Vagy George Gillett és Tom Hicks, Roman Abramovics vagy a Glazer testvérek, az angol első osztályú futballbajnokság, a Premier League szentháromságának tulajdonosai? Sehol sem voltak, hisz pályájuk mind az új pénz tobzódásának a lenyomata - amit szentesített a társadalmi elismerés is.

Az Új Munkáspárt történetírói nem mulasztják el megemlíteni, hogy Blairék sikeréhez a kilencvenes években szükség volt a pénzvilág, a City és a médiaelit támogatására. De a kapcsolat fordított: ezek az elitek azért tudták támogatni az Új Munkáspártot, mert az megérezte a 90-es évek önmagát erősítő ethoszát. Valójában a New Labour és a harmadik utas kormányok sorsát és teljesítményét súlyos paradoxon határozta meg: miközben szakpolitikai intézkedéseikkel érdemben voltak képesek csökkenteni a társadalmi különbségeket és szakadékokat a gyermekszegénységtől kezdve a leginkább leszakadók támogatásáig - addig a tömegkultúra által uralt korszellemben ezek az eredmények nyomtalanul elsikkadtak a "dicsőséges gazdagodást" kultiváló üzenetek özönében. Az Alul semmi (Full Monty, 1997), a Sheffield "acélváros" munkanélkülijeit sok szeretettel és humorral ábrázoló film ugyan nagy siker lett szerte a világban, de sem a filmben ábrázolt férfisztriptíz nem vált általános kitörési receptté, sem a munkás- és munkanélküli-ábrázolás nem lett általános a tömegfilmekben. Másodlagos, hogy mit gondolunk erről morális szempontból: a liberalizált pénzpiacokkal együtt létrejött, a hirtelen és a hagyományos értelemben felfogott munka, a vér, verejték és könnyek hanyagolásával keresett "nagy pénz" és a "nagy élet" kultusza nehezen tűrte az ellenállításokat. Sőt. Ez a kép még csak teljesen illuzórikus sem volt, elvégre ha valaki mondjuk Soros György Quantum Fundjába fektette a pénzét, hosszú éveken keresztül stabilan 30 százalékos hozamra számíthatott "munka nélkül" - miközben az ódivatú reálgazdaságban 7-8 százalék profit már tisztes nyereségnek számított.

Így lett az új idők hőse a kockázatvállalásban kéjelgő, Porsche Cabriolet-jéből a piros lámpánál a világ túlfelén tranzakciókat bonyolító bróker. Az érem másik oldalán viszont a bérből és fizetésből élő tanár, óvónő, tűzoltó és köztisztviselő, kőfaragó és balett-táncos egyre inkább a leértékelt furcsaság, az érthetetlen balek szerepében tűnt fel. Amikor azok, akiknek megvolt az információs, tudásbéli és kulturális tőkéjük, néhány billentyű lenyomásával mesés összegeket kereshettek, a munkához, a befektetéshez fűződő életvezetési szabályok és az ezeket irányító alapvető értékek is átalakultak.

Merre csörög az ideológia diója?

Most azonban véget értek a "hosszú nyolcvanas évek", és a domináns értékek világában is változások várhatók. Nem mintha eltűnne a gyarapodás és jólét örök emberi vágya. De talán visszatérünk a "jussunk egyről a kettőre", "a gyerekeimnek legyen jobb sorsa, mint az enyém" megközelítéshez, azaz a nyugati civilizáció meghatározó aspirációihoz.

Az angol közgazdász, Will Hutton a Lehman Brothers csődjének bejelentése napján egy előadásában így sóhajtott fel: minő édes pillanatok ezek a szociáldemokrácia számára! ("These are the sweetest moments for social democracy!") De Huttonból nem a néha valóban tenyérbemászó bankárok sorsa felett érzett káröröm beszélt. Inkább az járhatott az eszében, hogy az új helyzet a baloldali gondolkodás számára megnyitja a teret szolidaritáselvű társadalomképének érvényesítéséhez; miközben a liberálisok és konzervatívok számára ez alkalmazkodási kényszerként jelenik meg. A Harmadik Út sikerének épp az volt a titka, hogy ügyesen háziasította a liberalizmust mint sikeres gazdasági gyakorlatot és mindent elsöprő tömegkulturális ethoszt. Ám mára mind a fékevesztett gazdaság, mind a hozzá illeszkedő konzumerhedonizmus megrendült. A progresszív gondolkodás számára - hosszú évtizedek után - e helyzetben a dolgok rendjéből nem az ügyes reakció, hanem a bátor kezdeményezés, a tevékeny programhirdetés következik.

De merre érdemes elindulnia a progresszív program keresőjének? Sokan úgy vélik, hogy a nagy válságra adott válasz a keynesiánus, a gazdaságot irányító állam változtatások nélküli reaktiválása lenne. Ez azonban reménytelen vállalkozásnak tűnik: nem lehet visszatérni az "elszabadult világ" ellenőrzésének hagyományos eszközeihez, a dolgok régi rendjéhez - s ugyanígy nincs hely rendszerszintű forradalomra. Valóban, ma a nagyvilágban valódi baloldali reneszánsz megy végbe. S miközben Magyarországon az elmúlt 30 év meghatározó kasztja, a liberális közgazdászok utóvédharcától serceg a nyilvánosság, máshol már jól látszik az erősen baloldali ideológiai kihívás a progresszív politika számára. Ez aligha meglepő: midőn dollárbilliók foszlanak semmivé egy szempillantás alatt, olyan emblematikus iparágak kerülnek ma megszűnés szélére, mint az amerikai autógyártás, és drámaian megugrik a munkanélküliség, a fékevesztett kapitalizmus túlkapásai és amorális gesztusai miatt nagy csábítás elfogadni a protekcionista, óbaloldali érvelést.

De fontos erőfeszítéseket tennünk azért, hogy a válság által megkérdőjelezett jelenségektől elkülönítsük azokat az összefüggéseket, amelyek a világot továbbra is alakítani fogják. Mindazok a folyamatok, amelyeket az "információs társadalom térnyerése" gyűjtőnéven ismerünk, nem fognak megfordulni. Nem várható, hogy a nagyipari munkásság megerősödik, és megtöri az értékhozzáadott szolgáltatások térnyerésének a trendjét. Ezért nem valószínűsíthető egy új szakszervezeti reneszánsz sem, miként a munkás-önigazgatás eszménye sem kerül majd közelebb a valósághoz. És mindenekelőtt: világméretű megrázkódtatások nélkül lehetetlen visszafordítani magát a globalizációt.

Az államnak mégis alkalmazkodnia kell - s azt kell elvégeznie, amit el is tud; ami másra nem bízható. Rendszerinnovációra van szükség a szabályozásban és az intézményrendszerek átalakításában, társadalmi innovációra a technológiában és a tudás hasznosításában. Most még inkább, mint eddig: valahogy kezelnünk kell ugyanis azt a komplexitást, amit a piac nem tudott kezelni. Tisztábban kell látnunk a százszoros tőkeáttétellel megteremtett ködben. De az állami szerepvállalás nem csak pénzügyi folyamatok szabályozásában nő majd meg, hanem a foglalkoztatáspolitikában is - Barack Obama ezért is hirdette meg saját New Dealjét. Aminek színe is van: mégpedig zöld. Jelezve ezzel, hogy a közmunkák ezúttal nem kontinenst átszelő autópályák építésére, hanem az alternatív energiákba való befektetésre koncentrálnak majd. Az alternatív energiával pedig az a feneség, hogy rengeteg fifikás újítást, fejlesztést és találmányt igényel még, amíg versenyképes lehet a gázzal és olajjal szemben. Ez azt jelenti, hogy akármennyi csúfos karcolás is érte most a kapitalizmus brandet - kitörés csak a kreatív, újító vállalkozók piac által szelektált ötleteinek megvalósulásából beinduló technológiai fejlődéssel lehetséges.

Nagyon sok mindent kell majd újragondolnunk ahhoz, hogy az elszabadult világ utáni valóságban féken tarthassuk a Káoszt. És bármily hatalmas is a feladat, nem kell tőle megriadnunk. Hiszen, ahogy Polányi Károly írta: "Amíg az ember híven teljesíti feladatát, hogy nagyobb szabadságot teremtsen mindenkinek, nem kell attól félnie, hogy akár a hatalom, akár a tervezés ellene fordul, és megsemmisíti azt a szabadságot, melyet a segítségükkel épít."

A szerző szociológus, a DEMOS Magyarország elnöke.

Neked ajánljuk