De Orbánnak nemcsak a turistákat lebilincselő tárgyi emlékek miatt lesznek hálásak a jövendő nemzedékek. A történetírók nem mulasztják el majd megemlíteni, hogy kétségtelen hibái mellett ő volt az, aki megteremtette a feltételeit és szükségszerűségét annak, hogy létrejöjjön a sokszínű, erős baloldali szövetség.
Az összezárás parancsszava
Mit jelent a feltétel és a szükségszerűség?
Nagyjából azt, hogy a továbbiakban a baloldali pártok nem sunnyoghatják el viszonyaik tisztázását. E kényszer most nyilván nem a világszellem önmozgásából fakad - bármilyen fájdalmas, de a történelemben a transzparencia és igazságfeltárás uralma nem feltétlenül érvényesül. Számos sikeres politikai projekt épül perverz hazugságokra, például a hálaadás napja mint az amerikai őslakosok és jenki telepesek viszonyát megjelenítő mítosz.
Orbán persze pragmatikusabban közelített e kérdéshez; a baloldal egységesülésének szükségszerűségét a választási szabályokkal jelölte ki. Követhetne más logikát is a magyar baloldal - ha Orbán nem így fekteti le a választási szabályokban a játék kereteit. Ha az izraeli választási rendszer felé tolja a magyar szisztémát, akkor nálunk is lehetne 8-9 parlamenti párt, mint a 120 fős kneszszetben, melyek aztán vígan nyírhatják egymást alkalmi koalíciókban - de Orbán érdekei nem ezt diktálták. Így olyan választási rendszert alakított ki, amely az ellenzéki erőket megkerülhetetlen dilemma elé állítja. Vagy összefognak az esetleges győzelem reményében, vagy önállóak maradnak, és biztosan vesztenek (cserébe az önállóság eleme erősödik brandjükben). Tökéletes csiki-csuki: nem kell elfogadni a közös ellenzék koncepcióját, de akkor nincs is esély a kormányváltásra; ha pedig a szanaszéjjel szabdalt ellenzékből csak kiszalad az összefogás, az annyira belső feszültségekkel terhelt lesz, hogy ezt a szövetséget könnyű lesz megosztani, gyengének mutatni, és jól elkalapálni.
E csapdahelyzetből az is következik, hogy a "tisztító vihar vágyásaként" leírható népszerű érzület is korlátos eredményekkel kecsegtet. E koncepciót TGM-től Böcskei Balázson át Pogátsa Zoltánig sokan hirdetik, lényege: a baloldal megújítására új szereplőkkel, a "valódi", a "tiszta baloldaliság" létrehozása útján van szükség. Nem akarok azon ironizálni, hogy az értelmiségi vágyak kivetítése hogyan viszonyul a valósághoz. Végül is gondolatok, szándékok, inspirációk mozgatják a világot - és amellett is nehéz lenne érvelni, hogy jelen baloldali pártjaink és vezetőik szeplőtelenek lennének, s ne adtak volna okot a felszisszenésre vagy karcosabb megfogalmazásban a "behányásra".
De azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy ha egyszer kínnal és keservvel megszületik ez a Tiszta, Új Erő - aminek mellesleg semmi jelét nem látni -, az képes lesz hipp-hopp, rövid idő alatt ledarálni, eltüntetni a többi szereplőt, és kitölteni a helyükön támadt űrt. A Fidesznek is vagy 15 év kellett a jobboldali monopólium kialakításához, ráadásul sokkal kedvezőbb helyzetből indult, mint egy jelenlegi - elképzelt - zöldmezős szereplő. Ebből pedig az következik, hogy ennek az új szereplőnek is le kéne futnia a kényszerkoalíciók köreit, mivel a szocik, Gyurcsány és Bajnai nem fognak eltűnni. Az ideális új szereplőnek tehát meg kellene különböztetnie magát a régi gárdától, hogy szavazótábort gyűjtsön, ám eközben nem válhat lehetetlen koalíciós partnerré. Kritizálnia kell a létező szervezeteket, de úgy, hogy aztán potenciális szavazóinak és saját bázisának is "eladhassa" a szükségszerű szövetséget. Hogy ez mennyire nehéz, jóformán lehetetlen feladat, azt az Együtt-PM elmúlt fél éve is jól mutatja.
Nem lesz tehát olyan helyzet, amelyben az Orbánt kihívó szereplő egymaga is egyetlen, nagy, homogén pártot vezet. Ezért egy darabig a magyar baloldal politikai dinamikája a híres biharugrai tükrös ponty viselkedését követi majd: a szereplők választási időszakban közelebb húzódnak egymáshoz, hogy a ciklusok közben kiterebélyesedve próbáljanak újabb szavazókat szerezni. A Fidesz persze nem lesz semleges nézője mindennek, nyilván nagy erőkkel igyekszik majd elhinteni a viszály magvait, és azt fogja így-úgy segíteni, akit a legveszélytelenebbnek ítél.
Az érzelmi fegyver
Gyakran szokták azzal dicsérni Orbánt, hogy ő az, aki igazán megérti a magyar néplelket. Engedjük meg, ő az, aki egyáltalán megpróbálja megérteni - váltakozó sikerrel. Ez esetben például tudja, hogy e csiki-csuki helyzet megoldása nem a pártoknál keresendő. Hogy a politikai szereplők előbb-utóbb felismerik érdekeiket, szinte magától értetődő. Csakhogy egy ilyen megállapodás valódi nehézségét a megannyi érdek, történelmi sérelem, frusztráció és értékkülönbség szerint tagolt baloldali vélemény- és tudásuniverzum jelenti. E bonyolult összhangzat rengeteg, különböző hangszínű és erejű szólamból áll össze: a politikai elithez bekötött véleményvezértől kezdve az akadémiai szféra megannyi tiszteletre méltó tagján és a sértett bloggeren át a kávéházi, (rom)kocsmai okoskodóig számtalan szereplője van. Ezek a szereplők különbözően látják a világot, és eltérő stílusban írnak, beszélnek róla. Ám a jelenlegi véleményklíma tagoltsága nemhogy nem erősít bármilyen újsütetű szövetséget, de a szavazók egy részét éppenséggel távol tartja tőle. Ez az érzület nem alaptalan, mint azt "Puch László és a Mesterházy fiúk" listás helyei is jól mutatják, s nem is indokolhatatlan aggályokból táplálkozik. Ám bármennyi jogos kifogás is táplálja, ez a diskurzus - amely sokszor egy az egyben veszi át a jobboldali stigmákat a "pojáca Gyurcsányról", a "narkós Juhászról", a "töketlen Bajnairól", a "celofán Mesterházyról" - olyan nyelvet hoz létre, amely alkalmatlan arra, hogy az Orbánnal ellentétes oldal sokszínűségét a politikai cselekvés felé mozdítsa.
Természetesen nem a homogenizált, szürke massza lenne a kívánatos, nem a Heti Válasz lakájoptimizmusára kell törekedni. Sőt: senki ne is mondja meg, hogy mi lenne kívánatos. A szociálpszichológia sokat tud az empátián és önreflexivitáson alapuló konstruktív kommunikáció szabályairól - csak hát nem valószínű, hogy a jelen helyzet a kommunikációs know-how hiánya miatt állt elő. És amíg ilyen erős marad az egyes szereplők negatív megítélése a különböző baloldali fórumokon, addig Orbán hatalmas versenyelőnyben van. Ha ma egy estleges baloldali koalíció komoly és szükségszerű veszteségekkel jár, az azért van, mert a szereplők olyan mértékben démonizáltak, hogy sokan eleve elképzelhetetlennek tartják, hogy rájuk szavazzanak. A Gyurcsány-gyűlölet elvisz (nem enged oda) egy rakás szavazatot, miként az MSZP-utálat vagy a Bajnai-fóbia is, vagy a "tűnjön el az egész besározódott, korrumpálódott banda" érzülete is. Az emocionális dinamika nyelvén: amíg ezek az érzelmek erősebbek, mint az Orbán elleni düh, harag és elkeseredés, addig a kormányfő nyeregben érezheti magát, bátran bütykölgetheti stadionját, és játszadozhat az odavezető - közpénzből finanszírozott - kisvasúttal.
