Dessewffy Tibor

Az óhajtott méltányosság

Miért boldogtalanok a magyarok?

  • Dessewffy Tibor
  • 2013. július 13.

Publicisztika

Szomorú olvasmány Magyarország lakóinak az OECD 2013-as "Jobb élet" indexe. A fejlett világ polgárainak életkörülményeire - jövedelmi, lakhatási, oktatási stb. viszonyaira - rákérdező és boldogságérzetét szondázó felmérés tanulsága szerint nekünk, magyaroknak a legalacsonyabb az elégedettségünk az élettel.

Sőt: nem egyszerűen utolsók vagyunk, hanem maradéktalanul boldogtalanok is. És bár Közép-Európa országai ugyancsak elmaradnak az európai átlagtól, már több választja el őket tőlünk, mint amekkora a lemaradásuk a nyugati éllovasokhoz képest.

Elégedetlenségünk az élettel össztársadalmi: itt nincs kétharmad és egyharmad, nincs kisebbség és többség: a lemondás cunamija mindent elsöpört, nincsenek már ennek ellenálló szigetek - még a felsőfokú végzettséggel rendelkezők boldogságkvóciense is messze elmarad az OECD-átlagtól. A boldogtalanság - kicsit akkurátusabban: a "jó érzés" alacsony szintje - ma Magyarországon a kilábalás akadálya is. Ok, nemcsak okozat. Ez a boldogtalanság megnyomorít mindannyiunkat.

A jelenség, még ha ritkán is szembesülünk vele, nem új. Magyarázatául mindeddig két okfejtéssel találkozhatunk.

Az ellopott rendszerváltás és a történelem súlya

Az első, amely nagyjából az ezredfordulóig volt érvényben, a rendszerváltás hatásait hangsúlyozza, s középpontjában a csalódás áll; a "demokrácia mámorát követő másnaposság". E szerint a létező szocializmus korában elfojtott vágyak oly magasra emelték a demokratikus átmenetet övező várakozásokat, a fogyasztási javakra és életkörülményekre vonatkozó igények szintjét, aminek képtelenség volt megfelelni. A pesszimizmus és boldogtalanság tehát a hamis elvárásokban és téves értékelésekben ered. Ezt az értelmezést az új évezred első évtizedében fokozatosan módosította a "kisiklott rendszerváltásról" szóló elbeszélés. E szerint már nem tévedés vagy a rosszul megválasztott viszonyítási keret okozza az általános rossz közérzetet, hanem a demokratikus intézményrendszer valós visszásságai; történetünk valóban kudarcos. E történet fő motívumai a politikai megosztottság, a korrupció, a gyűlölködés, a gazdasági lesüllyedés, az elszegényedés.

A másik nagy elbeszélés történeti jellegű, messze visszanyúlik a nemzet fordulatosan vérzivataros múltjába. E szerint legfontosabb örökségünk a tanult tehetetlenség - Martin Seligman, Hankiss Elemér és sokan mások evvel a fogalommal írják le azt a jelenséget, amikor bizonyos tartós történelmi körülmények, az alávetettség hosszú hagyományai által passzivitásra kondicionált szereplők a korlátozó körülmények megszűntével sem teljesítik ki, lakják be lehetőségeik új körét - a beléjük rögzült tehetetlenséget követik a személyesen gyakorolt kontroll és autonóm választások helyett. Mint az Áldd meg az állatokat és a gyermekeket c. filmben - a lelövésre szánt bölények előtt hiába nyitják ki a szabadságba vezető karámajtókat a romantikus tinédzserek, az állatok csak nem akarják elhagyni az akolt. És téved, aki azt hiszi, hogy ez a tapasztalat csak az államszocializmusban élt és felnőtt bölényeké, és ezt a problémát megoldja a jövő - e téren nincs lényeges különbség a generációk között. A tanult tehetetlenség mintái a fiatalok közt is erősek.

Mindkét megközelítés tartalmaz megfontolásra méltó, nehezen cáfolható elemeket. A történelmi traumák okozta tanult tehetetlenség, a rossz viszonyítási keretekből fakadó frusztráció, a politikai elit teljesítménye - ezek nincsenek híján az igazságnak, csakhogy megoldást nemigen kínálnak. De van talán egy olyan tényező, ami eddig kevés figyelmet kapott - holott a megnyomorító boldogtalanság oldásához elengedhetetlen lenne számolni vele.

Az ultimátumdilemma

Szembetűnő, hogy az OECD felmérésének még egy dimenziójában teljesít rosszul Magyarország: a társadalmi egyenlőtlenségek tekintetében csak három ország áll rosszabbul nálunk. S van ugyan összefüggés a társadalmi egyenlőtlenségek és a boldogtalanság közt (minél nagyobb a szegények és gazdagok közti szakadék, annál boldogtalanabb egy ország), a képlet mégis bonyolultabb.

Kísérleti közgazdászok 1982-ben vázolták fel az alábbi játékelméleti szituációt. Az ultimátumjátszmában két embernek lehetősége van arra, hogy 10 dollárhoz jusson, ha sikerül megegyezniük az összeg elosztásáról. A kezdeményezőként kijelölt szereplőnek egyszeri lehetősége van ajánlatot tenni a válaszadónak: 5-5, 6-4, netán 9-1 arányban osszák-e el a pénzt. A válaszadónak szintén egyszeri lehetősége van elfogadni vagy elutasítani az ajánlatot. Ha elfogadja, mindkét fél elteheti a nyereséget, ha visszautasítja, mindkét fél elbukja az összeget - a két játékos haszna nulla lesz.

A racionális döntéselmélet és a klasszikus közgazdaságtan hívei így okoskodhattak: bármit is ajánl a kezdeményező, a válaszadónak mindenre rá kell bólintania, hiszen akkor jár el helyesen, ha valamennyi pénzt hazavisz - a semminél egy dollár is több. Ám az eredmények rácáfoltak e várakozásokra: a válaszadók a méltánytalannak ítélt felajánlásokat rendre elutasították.

Az, hogy az egyéni haszonmaximalizálás értéke mellett a méltányos viszonyokról és a méltányos társadalomról is vannak elképzeléseink, nem meglepő. De ez a képzet olyan erős, hogy akár az önérdeket is felülírhatja. Hisz nem azért nem fogadjuk el az 1, 2, 3 dollárt, mert keveselljük - a semmiből jött pénznek akár örülhetnénk is. Hanem azért, mert az elosztási viszonyokat nem tartjuk méltányosnak. Az azóta számos változatban megismételt kísérlet azt is bizonyította, hogy a válaszadó által méltánytalannak ítélt ajánlat szoros összefüggésben áll az adott társadalom kultúrájával, értékeivel, gazdasági berendezkedésével.

Lehetséges, hogy a kelet-európai rendszerváltások során társadalmi méretű ultimátumjátszma részesei voltunk. A korábbi egalitárius értékekhez képest hirtelen hatalmasra növő társadalmi egyenlőtlenségek a társadalom tagjainak méltányosságra vonatkozó elképzeléseit sértették - amire a társadalom a rendszer iránti bizalom megvonásával válaszolt. A magyar társadalom 8-2-es, vagy inkább 9-1-es "ajánlatot" kapott - és ezt némi idő elteltével határozottan elutasította. Vagyis nem a szociálpszichológiai fejtegetésekből ugyancsak ismert "dögöljön meg a szomszéd tehene is" jelenségről, vagy a játékelmélet nyelvén zéró összegűnek nevezett játszma negatív kifutásáról van szó - a társadalmi méltányosságba, a fair viszonyokba vetett hit csorbult.

Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a méltányos elosztás igénye nem a "mindenkinek egyenlő mértékben" utópiáját jelenti, hogy ez nem a haptákban álló egyformaság, nem a fűnyíróval kiegyenlítés programja. Hisz elfogadjuk a különbségeket, ha a kiugró sikereket valós, hiteles teljesítmény támasztja alá. Nem arról van szó, hogy mindenki irigyelné vagy helytelenítené, ha mondjuk egy sikeres feltaláló nagyon hosszú autóval jár. A kollektív tapasztalat inkább úgy tartja: a hatalmas terepjárók tulajdonosai az esetek többségében társadalmilag nem elfogadott teljesítménnyel szerezték vagyonukat.

Az erkölcsök egyensúlya

Mindezt - és lépjünk immár túl a játékelméleten - a nagy marxista történész, E. P. Thompson a morális ökonómia rendszereként írta le. Thompson szerint a társadalomban szükségszerűen jelen lévő gazdasági és politikai egyenlőtlenségek rendszeréhez mindig a morális értékelések, vélekedések bonyolult hálózata kapcsolódik; az emberek ennek alapján döntik el, hogy az adott egyenlőtlenségi rendszer még méltányolható és elfogadható-e. A rendszerváltás után kialakult világ pedig épp a morális ökonómia szempontjából roppant meg és esett szét; még ha ezt egy jó évtizedig eltakarták is a biztató makrogazdasági mutatók és a helyzet képlékenysége. Ám amint világossá vált, hogy az új struktúra reménytelenül megszilárdul, a rendszer és kulcsfogalmai is - "piacgazdaság", "nyitott társadalom", "demokrácia", "liberalizmus", "kapitalizmus" - gyorsan stigmává züllöttek.

Ezt ismerte fel Orbán - helyesen; és ad rá borzalmas, a nemzetet tartós lejtmenetbe taszító válaszokat. Majd ezt a morális ökonómiai egyensúlyt - más szóhasználattal: legitimitást - kell megtalálnia az Orbán utáni társadalmi konszenzusnak. Még ha ez pokolian nehéz lesz is. Hisz nyilván nem egyszerű meghatározni, hogy mit tartunk méltányosnak - és még nehezebb ehhez igazítani a valóságot meg a politikát. Nem a 100 napos programok osztogatása következik belőle, hiszen azok fenntarthatatlansága végül csak növelte a csalódottságot és keserűséget. A társadalmi különbségeket óhatatlanul növelő egykulcsos adó eltörlése nyilvánvalóan ilyen lépés lenne. De nem kell magától értetődőnek tekinteni azt sem, hogy a politikai korrupció szintje megváltoztathatatlan, hogy a "kizsigerelő intézmények" ennyi erőforrást szivattyúznak ki a rendszerből és az emberekből.

A méltányosság fogalma több és más, mint az anyagi megbecsülés: kiterjed arra is, amit Richard Sennet respektusnak, tiszteletnek nevez. Arra, hogy a közösség tagjai felismerik: szükségük van egymásra, és attól, hogy valaki tanár, idős, nő stb., ugyanolyan fontos lehet a hozzájárulása a közjóhoz. A méltányosság fogalma segíthet a közjó fogalmának újragondolásához. A "mindenki annyit ér, amennyije van" totális boldogtalansághoz vezető önzésetikája helyére az elszabadult világban kapaszkodókat kínáló társadalmi szerződés léphet.

A mindenkit szerencsétlenné tévő boldogtalanság visszaszorításának ez a programja talán naivan hangzik. De avval biztathatjuk magunkat, hogy az ultimátumjátékban a kezdeményezők legtöbbször méltányos, 50 százalék közeli ajánlatot tesznek. Sőt, ez még a kísérlet extrém változatában, a diktátorjátszmában is így van, ahol a válaszadónak semmilyen választása, visszacsapási lehetősége nincs, csak elfogadni a számára megítélt összeget. Még akkor is dolgozik a kezdeményezőben valamiféle igény az illendőségre, a nyers önzésen túlmutató értékkövetésre. A kezdeményező a diktátorjátszmában sem 10-0-át vagy 9-1-et ajánl, noha megtehetné.

Az éhezők, nincstelenek és kisemmizettek számára a felcsúti négymilliárdos stadion nem ok nélkül tűnik 10-0-ás ajánlatnak. A méltányosság mibenlétének megfogalmazása és az arra alapozott új társadalompolitikai program kidolgozása azonban nem is az Orbán-kormány feladata. Ez ugyanis nem a politikai fordulat eredménye lesz, hanem az előfeltétele. A demokratikus ellenzéknek akkor lesz a választási győzelemhez szükséges támogatottsága, ha hitelesen tudja képviselni ezt a programot. Ehhez hosszú, babramunkával teli út vezet - amin még csak el sem indultunk. Ám e nélkül nemhogy kitörés nincs, de a lefelé menő spirál sem állítható meg. Még csak avval sem vigasztalhatnánk magunkat, hogy az utolsó helyről nincs tovább süllyedni.

Figyelmébe ajánljuk

A kávékapszula környezettudatos szemmel

  • Fizetett tartalom

A kávékapszula rendkívüli népszerűsége világszerte kétségtelen, ám a kényelmes és gyors kávézás mögött rejlő környezeti, gazdasági és társadalmi kérdések kevésbé kerülnek reflektorfénybe. Az alábbi írásunkban ezeket a fontos aspektusokat vizsgáljuk meg, hogy egy átfogó képet kapjunk a modern kávéfogyasztás egyik legmeghatározóbb trendjéről.

6 téma, ami ma már egyre kevésbé számít tabunak

  • Fizetett tartalom

A társadalom folyamatosan változik: átalakul, hogy milyen eszközöket használunk, hogy milyen elfoglaltságaink vannak a mindennapokban, hogy milyen tempóban éljük az életünket – és persze az is, hogy milyen témákat beszélünk meg nyíltan. Kétségtelen, hogy embere – és persze kultúrája – válogatja, mi számít tabunak és mi nem, de általánosságban azt láthatjuk, hogy a világ soha nem volt annyira nyitott és szabadelvű, mint ma.

Így válasszunk széket ülőmunkához

  • Fizetett tartalom

Az ülőmunka ugyan kényelmesnek tűnhet, viszont óriási terhet róhat az ízületeinkre és izmainkra is. Éppen ezért ajánlott egy valóban komfortos szék mellett dönteni, hogy még az igazán hosszú munkaórák után se fájjon a gerincünk vagy a derekunk. Hogyan érdemes széket választani az igényeinkhez mérten? Mutatjuk a pontos válaszokat!