Tiszta beszéde a törvénynek

Kis János: A politika mint erkölcsi probléma

  • Dessewffy Tibor
  • 2004. szeptember 9.

Könyv

Érdekes helyzetben találja magát az, aki a politikai filozófia területén ügyködik. Míg mondjuk az ontológia vagy a metafizikai kérdések szakértője csak ritkán kerül a szélesebb értelmiségi közvélemény ítélőszéke elé, addig a politikai filozófusokkal néha megtörténhet ez a malőr: nem szaktudományos, a diszciplína fogalomrendszerén, szótárán és viszonyítási keretén kívül esõ reflexiókat is kiválthat munkájuk.

Különösen, ha Kis Jánosról van szó, aki a politikából való kivonulása után is politikai tényező maradt. Különösen, ha olyan műről van szó, amely bevallottan az aktuális "politikai küzdelmek sodrában megfogalmazódott álláspontoktól rugaszkodik el". Ez esetben, mint az előszóban értesülhetünk róla, a D-209-botrány volt az utolsó csöpp, mely túlcsordulva a pohár peremén az alkotás folyamatának kezdetét is jelentette. Kis nemcsak azért járt el tisztességesen, mert értelmiségiként egy őt nyugtalanító probléma intellektuális, morálfilozófiai végiggondolására vállalkozott; tiszteletet érdemel e vállalkozás mikéntje is. Bár nyilvánvaló a személyes érintettség, a szerző minden elfogultság és indulat nélkül kísérli meg elemezni politika és erkölcs viszonyát. Nem holmi röpiratot rittyentett, nem pamflettel támogatta meg véleményét, hanem a saját, filozófusi eszközeivel igyekezett tiszta szerkezetet találni e bonyolult viszonyban.

Sophie harmóniája

De nem csak a megértésre irányuló akarat az imponáló. Kis nyelvezete mentes a felesleges zsargontól, gondolkodása világos. Ez persze nem meglepő: nyilvánvalóan nem én vagyok az egyetlen, aki Kis értekező prózájának szépségétől majdnem elalélt, mikor először találkozott ezzel a különös minőséggel, a szuverenitás esztétikumával. Ezek az erények mit sem koptak az idők során. Megmaradt az üdítő tartózkodás, a tiszta beszéd - ez a stílus újra felfedezteti az olvasóval az értekezés eredeti értelmét. Az érvek helyet hagynak a befogadónak, hogy menet közben a saját véleményét, ellenvetéseit megfogalmazza. Ebből, a tiszta szerkezetekben való építkezésből fakad, hogy az olvasó gyakran lukra futtatja önmagát: már épp megfogalmaznánk bravúrosnak vélt ellenérvünket Kis egy-egy állításával szemben, ám ezt az argumentumot két bekezdéssel később a szerző maga exponálja, elemzi és cáfolja.

E stiláris erények azért is fontosak, mert a laikus olvasó számára a könyv némely részei irrelevánsnak tűnnek. Nem vitatom, hogy a morálfilozófia kedvelőinek izgalmas lehet az erkölcsi dilemmák természetrajza és elemzése, de a Sophie választásának (főszerepben: Meryl Streep) szentelt közel hetven oldal, e tragikus választás 11 alvariánsának elemzése a modern politika erkölcsi problémáinak megértésében nem sokat segít. (Nem mintha önmagukban ne lennének érdekesek.) A könyv fókuszában azonban mégiscsak az áll, hogy mi az erkölcs és politika viszonya, pontosabban: hogyan és mennyiben kell érvényesülnie az erkölcsi normáknak a politika sajátos világában. A gondolatmenet két jól elválasztható, bár összefüggő kérdéskörre bomlik: milyen legyen az ideális állam, milyen legyen az ideális fejedelem?

Nem véletlen az ideák nyilván kockázatos ide cibálása. Kis könyvével kapcsolatban a legnagyobb kifogás az lehet, hogy elemzése gyakran reflektálatlanul átcsúszik a valóságból a vágyképek, a Vanból a Legyen világába. Természetesen nem a gyarló jelen dicsőítését várná az olvasó - de nem is irreális utópiát. A nem filozófus olvasó, felteszem, azért veselkedik neki az okos szövegnek, mert arra keresi a választ, hogy miképp lehet erkölcs és politika gyakran ellentétes világát, a különböző értékekből és előfeltevésekből fakadó következtetéseket harmonizálni. A valóság negligálása azzal a veszéllyel jár, hogy épp az ellenkező irányba, a morális politizálástól elfelé taszigálhatja a kritikus olvasót.

Lássuk, mit jelent ez a két fő problémacsoport - állam és fejedelem - tekintetében.

Eltévedt pásztorkutya

Kis az első kérdésre - milyen legyen a jó állam - a deliberatív demokrácia tézisét fejti ki: a választó a kormány, az ellenzék és a művelt kritikusok véleményének cseréjéből, az okos vitából profitál, és ily módon izmosodik a demokratikus berendezkedés is. Ez a közös mérlegelés feltételezi és erősíti a bizalmat mind a politikai szereplők között, mind általában a demokrácia intézményei iránt. Ehhez természetesen nemcsak a törvényességet kell betartani, hanem a demokrácia közösen kiizzadt íratlan szokásait is. Szép lenne ez így? Szép, bizony. Így van ez? Nem kérdés, nincs így. Lehetséges-e? A baj az, hogy fogcsikorgatva, de őszintén azt kell mondanunk: nem lehetséges. A következők miatt.

A modern demokráciát Kis leleményes konstrukciónak tartja: úgy lett kitalálva, hogy a nálunk semmivel nem okosabb vagy erkölcsösebb politikusokat a rendszer tartja kordában, azáltal, hogy a mindenkori ellenzék a hatalom megszerzése érdekében az igazság feltárásában érdekelt. Nos, ez az elmúlt évek egyre durvuló politikai küzdelmének a fényében nehezen tartható valóságállítás. Nemcsak azért, amire Kis is utal - hogy tudniillik fennáll a politikai szereplők összejátszásának lehetősége. Hanem azért, mert a mindenkori ellenzék számára az "igazság feltárása" csak egy lehetséges eszköze a politikai harcnak. Éppenséggel nem is a legfontosabb. Hisz a politikai harc logikájából az ellenfél fölé kerekedés, nem pedig az igazság feltárása fakad. A mai politikusok számára is hasznosabb olvasmány Szun Cu műve, a Háború művészete, mint a Hegyi Beszéd szeretethimnusza.

Másrészt ez az "igazság" természetesen társadalmi, politikai konstrukció. Az, ami - hogy mást ne mondjunk - szép és igaz gesztusnak tűnik egy fasiszta számára, méltán irritálhat egy valódi demokratát. Kis érzékeli ezt a problémát; megoldása bájosan habermasiánus. A nyilvánosság kritikusai ellenőrzik, kérik számon, tartják kordában és érvényesítik a demokrácia íratlan szabályait. "Fogadjuk most el, hogy létezik független és pártatlan nyilvánosság." A legnagyobb örömmel fogadnám el, ha tehetném. És nem a pártalkalmazásban álló beszélő fejek, újságok és tévék miatt nem tehetem. A bökkenő az, hogy Kis figyelmen kívül hagyja a mediatizált nyilvánosság sajátosságait, hogy ez a jelentős problémacsokor a traktátusban egyáltalában nem jelenik meg. Kis könyvének egy másik pontján elemzi Tony Blair morális dilemmáit az iraki háború, illetve a nevezetes dossziéhamisítás dolgában. Ám nem veszi figyelembe, hogy ennek az ügynek a negatív főhőse nem Tony Blair, hanem a riporter Andrew Gilligan, akinek felelőtlen és hamis kiszivárogtatása David Kelly öngyilkosságához, valamint a közvélemény megtévesztéséhez vezetett. A BBC azért is jó példa, mert mentes azoktól a posztkommunista erkölcsi ballasztoktól - a megvásárolhatóságtól és a tudatlanságtól -, amik a magyar nyilvánosság egy részét a sárba rántják. Illusztrálja azt a helyzetet, amikor a mediatizált politikai tér ideális "watchdog"-ja, pásztorkutyája sem a jó irányba tereli a politikát, hanem enged a médiaértelmiség és a politikai szereplők által hiszterizált tömegnyomásnak. Ugyanis ennek a térnek valamennyi szereplője szorítja, nyomja és összefogja a másikát, így ha nem is determinált, de olyan kulturális kontextust képez, amelynek szabályai (a politikai megszólalások hossza, stílusa, érvelési módja) nem követik a racionális mérlegelés eszményeit.

A politikai harc és a média sajátosságain kívül van még valami, amit Kis nem tárgyal. Ez pedig a közönség, más szótárban a nép, a választók politikával kapcsolatos elvárásai. Kis magától értetődőnek tekinti, hogy a választók erkölcsös politizálást várnak el politikusaiktól - lám, Tony Blair népszerűsége is összeomlott egy füllentés után. Ez azonban csak az érem egyik oldala. A választók ugyanis erőt, eredményeket, sikereket is elvárnak vezetőiktől - s tartok tőle, ha a két elvárás ütközik, a modern társadalmak is hajlanak arra, hogy az utóbbiakat tartsák fontosnak. Az előbbi példánál maradva: Blair népszerűsége a háború első, sikeres időszakában ismét emelkedni kezdett.

Mindez már átvezet a második kérdéskörhöz: milyen a jó, a "derék" politikus? Mielőtt megkísérelnénk megfogalmazni válaszunkat, nem árt tisztázni, hogy mitől is lesz ez komoly, nehezen megválaszolható kérdés.

Védett Weber

Ha elfogadjuk azt a közvélekedést, miszerint minden politikus zsivány, a hagyományos erkölcsi parancsok sárba tiprója, a kérdés nem tehető fel. Legfeljebb a politikából teljesen hiányzó erkölcs felett lamentálhatnánk. Szerencsére Kis nem ezt az utat választja. Nem lenne igazán súlyos ez a probléma a politikai vállalkozók már kétségkívül számosabb csoportjánál sem, azoknál, akik tisztán haszonelvű alapon politizálnak. 'k ugyanis nyilván csak akkor és annyiban veszik figyelembe az erkölcsi szabályokat, amikor és amennyiben ez számukra hasznos - vagyis épp az erkölcsi szabályok általános lényegét húzzák át utiliter taktikázásukkal.

A dilemma akkor válik valódivá, ha olyan "derék politikust" vizsgálunk, akinek vannak értékei, vannak elvei, és azért akar politikus lenni, hogy ezeket megvalósítsa - ám eszményei megvalósításához a világ gyarlósága vagy a politikai harc könyörtelensége miatt kénytelen nemtelen, erkölcsileg elítélendő eszközöket is igénybe venni. Ennek a politikusnak a jelenkori archetípusa Bill Clinton és Tony Blair. De egy másik értékmezőben aligha jellemezhetnénk másképp Margaret Thatchert vagy Ronald Reagant.

Ez valóban komoly erkölcsi dilemma. Méltán nevezhetnénk aporiának is akár, mivel aligha van könnyen általánosítható megoldása. A politikus számára a jó célok és az erkölcstelen eszközök közötti feszültség állandó - mint ezt mimimum Max Weber óta tudjuk. A nagy porosz állításainak érvényességét e kötet sem haladja meg. Weber felelősségetikáját Kis többször is megvédi a meg nem nevezett vulgarizálóktól. Én ugyan nem tudom, ki értelmezi a felelősségetikát erkölcstelenségként: bárki is tenne így, hibásan olvasná Webert. Hiszen a heidelbergi bölcs nem csak a problémát exponálja pontosan ("aki azt hiszi, hogy a politikában jó csak jóból, a rossz pedig rosszból fakad - az kisgyermek"), hanem leírja azt a heroikus pesszimizmust és magányt, amely minden derék politikai vezetőnek sajátja. Kis ezt a koncepciót azzal bővíti - a függelékben található kiváló, bár nem problémamentes Weber-elemzésén túl -, hogy megint csak a nyilvánossághoz fordul. A politikus mérlegelés és lelkiismereti válság után dönthet úgy, hogy igénybe veszi a rossz eszközöket, de hosszú távú érdekeink ezek leleplezése mellett szólnak.

A derék had

E ponton - a könyv végén - az olvasó már nem tudja elfojtani hiányérzetét. Kis nem ad választ arra, hogy hol vannak a határok, mik azok a pontok, amiken már nem lehet túllépni. Márpedig ezek hiányában az érvelés túlságosan légies és távoli lesz. A rasszista állítások mellett a "választókat megtévesztő titkokkal való visszaélés" az egyetlen, amit Kis a morális minimum megragadható kritériumaként említ - a többit amúgy precedensjogi alapon nekünk kell kidolgoznunk. Abból indultunk ki, hogy a politika sajátlagos logikája nem az erkölcstelenség fiesztáját jelenti. Sem az a fejedelem, sem az az állam nem érdekes, amelyben nincs meg a "derékségre" való törekvés. A politikában, a kompromisszumok művészetében az a valódi kérdés, hogy a vállalható és nem vállalható lépések közötti határt hol húzzuk meg; ez a lényege az írott és íratlan szabályok körüli vitának is. Ebben Kis műve nem sokat segít, maga sem tudja a megoldást.

Szabad-e például politikai ellenfeleink szándékait a nyilvánosság előtt nem az igazság, hanem a saját érdekeink alapján interpretálni? Az európai politikai gyakorlatba ez még belefér. Szabad-e politikai ellenfeleinket mondvacsinált indokokkal börtönbe záratni, ne adj' isten likvidálni? A mi kultúránkban ma erre határozott nem a válasz. De e két végpont között bizony végtelen a választások tere. Ez a konkrétumok iránti igény nem egyszerűen kategorizációs sóvárgás. Kis, mint ez közismert, lemondásra szólította fel a kormányfőt, mert úgy ítélte meg, hogy Medgyessy megsértette azt a bizonyos morális minimumot azzal, hogy a választók előtt nem tette világossá: pénzügyminisztériumi karrierje mellett a magyar titkosszolgálatoknak is készített elemzéseket mint alkalmazásukban álló tiszt. Az erkölcsi mércék hiányában azonban lehetséges úgy érvelni, hogy a rendszerváltás előtti múlt egy darabjának elhallgatásánál sokkal veszélyesebb az, ha valaki felelős politikusként a demokratikus köztársaság erkölcsi-politikai rendjét megroppantó hazugságokat terjeszt. Ha, pusztán a példa kedvéért, valaki azt állítaná, hogy a kormány a parlamenti ellenzék vezetőit titkos és törvénytelen eszközökkel megfigyelteti, és ez az állítás merő hazugság lenne, akkor ez kétségkívül súlyosan erodálná a demokratikus intézményekbe vetett közbizalmat - és ezért erkölcsileg sokkal megvetendőbb lenne, mint az előző eset.

Arról, hogy melyik esetnek súlyosabb az erkölcsi megítélése, és melyik politikusnak kéne távoznia, csak személyes meggyőződéseink alapján ítélhetünk. Mert Kisnek könyve alapállításában természetesen igaza van: nincs az a tiszta beszéde a törvénynek, amely önmagában elég lenne a demokrácia működéséhez; a politika nem független az erkölcs világától. Ám ha túllépünk a törvényi szabályokon, az erkölcsiséggel szerfölött nehezen kezelhető dimenziót emelünk be a politikába. Ez a dimenzió persze, ha beemeljük, ha nem, magától is jelen van: a közvélemény, a média, ha minduntalan változva is, ha ilyen-olyan elfogultságok béklyóiban is, de erkölcsi gátat emel a politikai racionalitásnak. Sőt - még a politikusnak magának is lehet erkölcsi tartása. Bizony, ha közelebbről vesszük szemügyre a köz szolgáit, még a hozzánk legközelebb álló pártban is találunk elhivatott, "derék politikusokat", miként nagyfokú elfogultság kell ahhoz, hogy a kevésbé rokonszenves formációk képviselőiben csak hit és érték nélküli politikai vállalkozókat lássunk.

*

"A jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt" - mondta egy sokat szenvedett férfitársam cincogó machizmóval az örök Éváról. A politikai mint erkölcsi probléma című könyv számos erénye Kis intellektusából fakad, míg gyengeségei, az olvasóban maradó hiányérzet a morálfilozófiai megközelítésnek tulajdonítható. Marad a küzdelem és a fogyatkozó bizalom.