Nem esik messze az apjától (A reformok és a globális paradigmaváltás)

  • Dessewffy Tibor
  • 2006. szeptember 21.

Publicisztika

Háromfelől is zúdul az áldás Mária múltat s jövendőt megszenvedett népére. Cipelnünk kell a konvergenciaprogramban testet öltő költségvetési megszorítások meg a reformpakk terheit (egészségügy, felsőoktatás, nyugdíj, adó, közigazgatás), s emellett a Nemzeti Fejlesztési Tervvel induló mindenféle beruházások borzolják majd a kedélyeket.

Háromfelől is zúdul az áldás Mária múltat s jövendőt megszenvedett népére. Cipelnünk kell a konvergenciaprogramban testet öltő költségvetési megszorítások meg a reformpakk terheit (egészségügy, felsőoktatás, nyugdíj, adó, közigazgatás), s emellett a Nemzeti Fejlesztési Tervvel induló mindenféle beruházások borzolják majd a kedélyeket. E három eltérő logikájú és ügymenetű program most, a történelem egy ihletett pillanatában egymás mellé kerül - s valóban, hatásukban átfogó intézményi, strukturális átalakítás körvonalai rajzolódnak ki. Ezt ki-ki vérmérsékletétől és politikai beállítódásától függően impozánsnak vagy brutálisnak, reformnak vagy rombolásnak, bátorságnak vagy politikai öngyilkosságnak titulálja. De a "semmittevő, teszetosza kormány" négy évvel ezelőtti lemeze aligha kerül majd elő az ellenzéki dj-k szettjeiből.

Fél évvel ezelőtt a "változtatások" szükségességét szinte egyöntetű konszenzus övezte a magyar társadalomban. Persze épp ezek tartalmi tisztázatlansága volt az alulartikulált egyetértés alapja. E cikk tézise az, hogy az intézményi, szerkezeti, jogszabályi változások, legyenek bármilyen átfogóak is, önmagukban nem érhetnek célt: ha a következő években nem történik - Alex Inkeles kifejezését kölcsönözve - kultúraváltás, a mégoly szakszerű, megalapozott reformok is bedőlnek majd, mely esetben újra számíthatunk nemcsak a katasztrófanarratívák árfolyamának emelkedésére, de egy kiadós gazdasági és társadalmi beomlásra is. Mi több: a kultúraváltás nemcsak eszköze, hanem elválaszthatatlan része annak a nagyobb paradigmaváltásnak, amelynek eredményeképpen egy új információs, globalizált, tudásalapú világban találjuk, találtuk magunkat. És ahogy Max Weber megjegyezte, a történelem nem fiáker, amit kedvünkre megállíthatunk. Részei vagyunk ennek a világnak - még ha Orbán Viktor majdnem elégséges számú szavazatot tudott is gyűjteni azzal, hogy ennek ellenkezőjére építette fel a politikáját. A valódi kérdés az, hogy mi, magyarok milyen szerephez jutunk majd ebben az új, globális világban.

A kultúraváltás tehát egyszerre kontextusa és célja a politikai reformoknak. Jelenlegi kultúrájával, világlátásával, hétköznapi tudás- és szabálykészletével ugyanis nem fog belépni az ország a XXI. századba. Persze, tudom, már beléptünk, már benne is vagyunk - de ha elmarad a váltás, akkor a sikeres, lehetőségeivel élő, értelmes, alkotó és izgalmas társadalomfejlődési pályának jó időre búcsút mondhatunk. Ez a tét. Ma ugyanis, bármerre is pillantunk az országban, azt látjuk, hogy az elméletben remek, sőt külföldön pazarul működő szerkezeteket, intézményeket is hihetetlen erővel domesztikálja, fordítja saját maguk ellentétébe a hazai közeg - legyen szó PPP-modellről, közigazgatási intézményekről vagy médiafinanszírozásról. Ez a kultúra elképesztő erővel esik neki bármilyen struktúrának: egy építkező barátom meséli, hogy bár ablakait egy német világcég vezérképviselete szereli be, a munkavégzés után azért elhangzik az obligát kérdés: számlát tetszik-e kérni? Nincs vám, nincs áfa, nincs a versenytársakénál alacsonyabb ár - kész aranybánya a nyugati vállalatnak, más kérdés, hogy Európa más tájain aligha engedné meg magának. A honi normák szerint e szabályszegés kedves kópéságnak vagy kurucos vagányságnak számít. Csakúgy, mint amikor a nagymenők mozgássérült-igazolványt pattintanak a terepjárójukra. A mai magyar közkultúra alkalmatlan arra, hogy sikeressé tegyen minket a korszakváltás után. Vajon miért?

*

A kultúra a szociológus számára csak dialektikus körforgásként értelmezhető: e fogalom számomra nem a csillagösvényen poroszkáló spirituális esszencia, hanem társadalmilag tényszerűsödött alakzat ("objektiválódott tudás"). A nyelv, a szokások, az illem, az értékek összessége, amelyek nem eleve elrendeltetésből, reánk sújtó végzetből, esetleg genetikus okokból fakadnak, hanem a közösségi együttélés során külsővé tett (externalizált) gyakorlatokból, az emberek alakító szabadságában álló aktusokból állnak össze. A hétköznapi szokásokból, felvillanásokból, zseniális műalkotásokból leülepedő közös tapasztalat. E tapasztalatot a szocializáció során megismerjük, és alkotó módon belsővé tesszük, majd saját közreműködésünkkel, képességeink és lehetőségeink szerint tovább dúsítjuk. Akármilyennek látjuk is e képződményt ma, az nyilván történelmi-társadalmi termék - amennyiben mindannyian azok vagyunk. S ha a hétköznapi magyar kultúráról szólva - nem ok nélkül - leginkább a kádárizmus továbbéléséről szoktunk beszélni, joggal felvethető, hogy maga a kádári terv is azért volt ennyire hatékony és hosszú életű, mert már létező mintázatokra épített, Horthyn át vissza Ferenc Jóskáig, s onnét is tovább. Miből is az következik, hogy nem egyszerűen a komcsizmus örökségét kéne most lerázni magunkról, mint kutyának a vizet, hanem az egész elbaltázott magyar történelemmel szemben kellene valami új, modern, progresszív önképet megfogalmazni, és e szerint állítani át a váltót.

De e történelmi ellensúllyal szembesülve se adjuk meg magunkat a csüggedésnek! Nem csak azt állítom ugyanis, hogy a társadalmi átalakítás, a sikeres reform csak kultúraváltás révén mehet végbe - külföldi példákat is sorolhatok, amelyek azt bizonyítják, hogy ezáltal a látszólag lehetetlen is lehetséges. Az uniós sikerországok, Írország és Finnország alig két évtized alatt az iszákos, marginalizált és önpusztító nép önképétől egy toleráns, inspiráló és kreatív kulturális konstellációig jutottak el, s így sikeres szereplői lehetnek az új globális, információs paradigmának. Vannak bizonyító erejű ellenpéldák is: miközben Franciaországban a középosztály sikeresen küzd ko-rábbi privilégiumai megőrzéséért, az elavult status quo, a gloire és a francia modell bűvöletében folyamatosan veszíti pozícióit - kilátásai borúsak. (Az érdeklődő olvasónak jó szívvel ajánlhatom tanulmányunkat: A kreatív gazdaságról, http://www.demos.hu/letoltes.) Ha a múltban keresünk analógiákat, akkor is azt látjuk, hogy a kultúraváltás a sikeres társadalmi megújulás előfeltétele és nem következménye. A magyar elit Trianon utáni - gyakran "sorsszerűnek" tekintett - teljesítményének fényében különösen érdekes Kemal Atatürk reformjaira vetni egy pillantást. ' nem irredentizmussal, daccal és az áldozatszerep magára húzásával válaszolt az elvesztett világháború sokkjára. Radikális modernizációt vezényelt le, melynek során előbb eltörölte a szultánságot, az arab helyére bevezette a latin betűs írást, megszüntette az iszlám államvallás státusát. És hogy mindenki értsen a szóból, a Hagia Sofia mecsetet múzeummá alakította, megtiltotta a nők számára a fátyol viselését meg a többnejűséget. E projekt sikerét ma könnyen megítélhetjük, ha egybevetjük Törökország és például Irán történelmét. Ezzel nem Kemál pasa kétségkívül kissé autoriter ve-zetési stílusát dicsőítem, csak azt akarom bizonyítani, hogy a kultúraváltás elengedhetetlen a társadalmi-gazdasági reformok sikeréhez - ami a miénknél reménytelenebb helyzetben is végbemehet.

*

De végtére is milyen az a kultúra, amiben élünk?

Röviden és leegyszerűsítve: a szorongás kultúrája. A XX. századi magyar történelem állandó rezsimváltásai, visszatérő sokkjai létrehozták és elindították a státusszorongás mindent felülíró szoftver-jét a társadalomban. Ennek négy fontosabb alkotórészéről érdemes szólni.

A kultúrával kapcsolatban hiányoznak az olyan egyszerű mérőszámok, mint amilyenekkel a költségvetési hiány vagy a GDP növekedése nyomon követhető. Ám szerencsére léteznek nagy összehasonlító értékkutatások, amelyek eligazítanak e tárgyban. Ezek közül a legismertebb az a World Value Survey, amit hosszú évtizedek óta épp Alex Inkeles professzor irányít. Ennek adatai szerint a magyar társadalomban kiugróan magasak a materiális biztonság értékei. Inkeles majd három évtizeddel ezelőtti, Csendes forradalom című alapkönyvében az önkifejezést elősegítő, posztmateriális értékek terjedéséről, dominánssá válásáról írt. A vonatkozó adatok fényében a magyar társadalom lényegében kikerülte ezt az átalakulást, a materiális értékek dominanciája szinte változatlan.

A második jellegzetesség a jövővel kapcsolatos aggodalmak magas szintje. Ebből következik a kockázatkerülés, a vállalkozó kedv hiánya, egyfajta önfeladó fatalizmus - amely a biztonságnak mint alapértéknek a megkérdőjelez-hetetlen primátusában ölt testet, még olyan csoportokban is, ahol az ember ezt nem várná. Egy kutatásunkban például a magyar villamosmérnök-hallgatók jövőképét és attitűdjeit vizsgáltuk. Legnagyobb meghökkenésünkre a jövőbeli karrier tekintetében a "Bill Gates, Steve Jobs vagy Bojár Gábor akarok lenni" helyett az aspirációk között leginkább a "nyugis, jól fizető állás egy nagy multinál" vágyképeivel találkoztunk.

A harmadik fontos sajátosság a teljesítmény tiszteletének hiánya. Ez megmutatkozik mások teljesítményének megítélésében, amit előszeretettel tulajdonítunk kapcsolatoknak, korrupciónak, a szerencsének. Idegen tőlünk, hogy mások sikereit a kemény munkának, tehetségnek és szorgalomnak tudjuk be. A teljesítménytisztelet hiányának perverz mutánsa a Hankiss Elemér által már évtizedekkel ezelőtt megfigyelt mimikri: az, ahogy saját teljesítményeinket is rejteni próbáljuk. Ebből fakad a magyar panaszkultúra, amely a nyilvánosság legkülönbözőbb fórumain állítja elő a fanyalgás felelőtlen futamait. Ma még mindig az számít igazán ragyogó elmének, aki az éppen regnáló hatalomnak jól odamondogat - akár a legcsekélyebb intellektuális és személyes konzisztencia nélkül. Az értelmiségi azért teheti ezt meg, mert a közönség vágyainak és szorongásainak hangdoboza, nem pedig autonóm, magát a panaszkultúrától függetleníteni képes, önálló teljesítményére és szellemi függetlenségére büszke gondolkodó - nem véletlen, hogy Kornai János írta a leginkább figyelemre méltó kommentárt az elmúlt hónapokban.

És végül a negyedik láb, amelyen a magyar szorongáskultúra a jövő felé billeg, a bizalomhiány. Hogy a bizalom "kis körei" erodálódtak az elmúlt évszázad zűrzavaraiban, nem meglepő. Ám e tekintetben a helyzet a rendszerváltás óta csak romlott. Ebben a politika felelőssége hatalmas. Kár, hogy mind ez ideig megíratlan, mert bizonyára szórakoztató olvasmány lenne az a stúdium, amely a két oldal egymásra vonatkozó mítoszait térképezi fel, "a bombákat robbantgató, antiszemita Orbán"-tól a "nemzetvesztő, Kulcsárt a háttérből mozgató, zsidó Gyurcsány"-ig. De a jelenség maga hihetetlenül romboló. Pláne, hogy az elmúlt 15 év az állami szektor teljesítményvesztésének története is volt - ha valakit a politikai hisztéria még hidegen is hagy, ma épp annyi szorongással jár bemenni egy kórházba, postára, egy közhivatalba, mint a rendszerváltás előtt.

Ez a bizalomhiány ma, a korszakváltás utáni világban nagyobb probléma lesz, mint bármikor korábban. Francis Fukuyama Bizalom című könyvében ismerteti azt a városi legendát, miszerint a maffiavezérek gyereknevelési szokásai közé tartozott, hogy a főnök a kis utódjelölttel kisétál a kertbe és felküldi a fára. Mikor a csemete a felső ágon ül, azt mondja: ugorj, kicsim, elkap a papa. A gyerek ugrik, apu félreáll, a gyerek nagyot puffan, majd a Don a zokogó gyerek szemébe nézve adja meg az életre szóló útravalót: Fiam, soha ne bízz senkiben.

Nos, bár sokan hisznek ennek az ellenkezőjében, a világ nem a maffia szabályainak követése felé halad. Éppenséggel azt látjuk, hogy egy társadalomban a bizalmi tőke az egyik legfontosabb tényező, amely gazdasági hatóerővé válik. Ebben a korszakváltás utáni világban azok a társadalmak, amelyek bizalmi tőkéje nagyobb, jelentős versenyelőnyt élveznek - ez a ma globálisan is sikeres skandináv modell egyik titka.

*

Eddig a kultúraváltás szükségességéről beszéltem - ám e fogalom két szempontból pontosításra szorul. Egyrészt a váltás nyilván nem a fekete-fehér, igen-nem, zárt-nyitott bináris logikáját követi: bonyolult és lassú folyamatokról van szó. Másrészt, miként a társadalmi folyamatok esetében majd' mindig, perdöntő kérdés az aktorok mibenléte. Nyilvánvaló, hogy a mindennapi kultúra bonyolult szövetébe beavatkozhat a politika - sőt, akkor is beavatkozik, ha nem ez a primer szándéka. De egy olyan léptékű váltáshoz, amelyre a sikeres, modern, kreatív, lehetőségeit kihasználó Magyarországhoz szükségünk van, a mégoly eltökélt politikai szándék és intézkedéssorozat is kevés önmagában. Nem kell feltétlenül azt kérdeznünk Kennedy elnökkel, hogy mit tehetsz a nemzetért - de az sem igaz, hogy az önvizsgálatnak ne lenne helye. Épp ezért van meg többé-kevésbé mindenkinek a lehetősége arra, hogy az értelmesebb, nyugatias irányba tolja el a hétköznapok gyakorlatát. S ha a politikától várunk valamit, nem a pártokhoz vagy egyes politikusokhoz képest kell meghatároznunk önmagunkat, személyiségünket, s nem kell lojálisnak lenni bárkihez is. Azt kell mérlegelnünk, hogy melyik az a garnitúra, amely kedvezőbb közeget teremt a kultúraváltáshoz. A siker végül is azon múlik, hogy a társadalom számtalan szegmensében, a művészek és vállalkozók, diákok és nyugdíjasok, médiamunkások és hivatalnokok között egyaránt meglévő elégedetlenség átfordul-e annak felismerésébe, hogy e kultúrát, amit mi magunk, anyáink és apáink, nagymamáink és nagyapáink közösen teremtettünk, csak együtt tudjuk átalakítani.

A szerző szociológus, a Demos Magyarország Alapítvány elnöke.

Figyelmébe ajánljuk

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.

Mit csinál a jobb kéz

Több tízmillió forintot utalt át Ambrózfalva önkormányzatától Csanádalbertire a két falu közös pénzügyese, ám az összeg eltűnt. A hiány a két falu mellett másik kettőt is nehéz helyzetbe hoz, mert közös hivatalt tartanak fönn. A bajban megszólalt a helyi lap is.

Árad a Tisza

Két hónapja lépett elő, mára felforgatta a politikai színteret. Bár sokan vádolják azzal, hogy nincs világos programja, több mindenben markánsan mást állít, mint az ellenzék. Ami biztos: Magyar Péter bennszülöttnek számít abban a kommunikációs térben, amelyben Orbán Viktor is csak jövevény.

„Ez az életem”

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.

„Könnyű reakciósnak lenni”

  • Harci Andor

Új lemezzel jelentkezik a magyar elektronikus zene egyik legjelentősebb zászlóvivője, az Anima Sound Sys­tem. Az alapító-frontember-mindenessel beszélgettünk.