Az is lehet, hogy te vagy az Igaz ember,
én meg a Pásztor,
és a világ az, ami Gonosz és önző.
Nekem ez tetszene.
Csakhogy ez nem igaz.
Az igazság az,
hogy te vagy a Gyönge,
én pedig a Gonoszok Zsarnoksága.
(Pulp Fiction, Jules Tökfejnek)
Az életünkről és a politikáról szóló gondolkodásunkban egyszerre van jelen két markáns áramlat: nevezzük ezeket realizmusnak és idealizmusnak. A realizmus - leginkább a nemzetközi kapcsolatokban kidolgozott - doktrínája szerint az ember tökéletlen; félelem, hatalomvágy és kapzsiság mozgatja. Ezért a politika csak az érdekek szerint érthető meg, és alapvetően a harc logikáját követi. Az idealizmus viszont az ember empátiájában, együttműködő készségében hisz, és abban, hogy a Tízparancsolat, a Hegyi beszéd vagy más erkölcsi értékek befolyásolhatják politikai, közéleti döntéseinket. A politikát nem zéró összegű játszmaként látja, ahol az egyik fél nyeresége a másiknak szükségszerű vereséget jelent, hanem a win win típusú helyzeteket keresi. A realista elképzelés szerint megfelelő ellentételezés esetén jó lépés lehet a baltás gyilkos elengedése, míg az idealista megközelítésben egy ilyen húzás - mert alapvető emberi, erkölcsi normákat sért - elfogadhatatlan.
A politikában általában mindkét filozófia jelen van - a kérdés az, hogy mikor, melyik és milyen arányban érvényesül. A hazai medencében annyiban érdekesen módosul ez a felállás, hogy míg Orbán eléggé folyékonyan beszéli a politikai realizmus nyelvét, és cselekszik ezt a kottát követve, addig ellenzéke mintha még csak tanulná, de nem értené ezt a logikát. Ne tévesszen meg minket az idealista címke: egyáltalában nem azt akarom azzal mondani, hogy az ellenzék valamiféle magasabb morális magaslaton áll a Fideszhez képest, hanem azt, hogy politikai elgondolásaiban és akcióiban másik logikát követ - ami önmagában nem is lenne probléma. Ám, mivel az egységes kormánypárt és a tagolt ellenzék ugyanabban a medencében zajló, ugyanazon játék résztvevője, ez a tudáshiány határozottan csökkenti egy esetleges rezsimváltás esélyeit. Az idealista ellenzéki szereplők nem képesek a realista Orbán lépéseire megfelelően reagálni. E megfelelő reakcióknak előfeltétele lenne, hogy megértsük azt a realista logikát, amelyet Orbán követ.
A szűk repertoár
Ehhez már megint a folyvást okvetetlenkedő Nyugatról érkezhet segítség. Konkrétan Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith Diktátorok kézikönyve című munkájára gondolok. Mesquita és Smith abból indulnak ki, hogy a politika lényege mindenkor a hatalom megszerzése és megtartása, könyvükben ennek mikéntjét vizsgálják. Mivel másutt bővebben ismertettem ezt a munkát (www.hazaéshaladás.blog.hu), itt csak hadd idézzem az szerzők politikai vezetőknek szóló ötpontos útmutatóját, az alkalmazott realizmus alapvetését.
1. A közvetlen támogatók győztes koalícióját tartsd meg olyan kicsinek, amennyire csak lehetséges - minél kisebb a koalíció, annál kevesebb embert kell ellenőrizni, és annál kisebbek a költségek.
2. A névleges választók olyan sokan legyenek, amennyire csak lehetséges. Így a közvetlen támogatók lecserélhetővé válnak, kedvedre és könnyedén cserélgetheted őket. A maximalizálás tétele persze csak a lehetséges támogatókra vonatkozik, a fölöslegesen hőbörgők, meggyőzhetetlen ellenzékiek számát furfangos eszközökkel korlátozni kell. Ezek az eszközök az olyan választástechnikai trükköktől, mint a választókerületi határok átszabása vagy az előregisztráció, a nettó választási csalásig, adott esetben a tömeggyilkosságokig terjednek.
3. Ellenőrizd a bevételek áramlását. A vezetőnek mindig hasznosabb, ha ő mondhatja meg, ki egyen, mint ha mindenki odaférhet a tortához. A leghatékonyabb cash flow a vezető számára, ha az emberek nagy többségét elszegényíti, miközben néhány kiválasztottat gazdaggá tesz.
4. Fizess a kulcstámogatóknak - épp annyit, hogy megőrizd lojalitásukat. Ne feledd, közeli támogatóid inkább a te helyedben lennének, mintsem hogy tőled függjenek. A te nagy előnyöd velük szemben abból fakad, hogy te tudod, honnan jön a pénz, míg ők nem.
5. Támogatóidtól ne vonj el forrásokat azért, hogy a nép életét jobbá tedd. Ha túl jó vagy az emberekhez úgy, hogy a saját koalíciódtól vonod el a forrásokat, akkor nem telik el sok idő, hogy barátaid "ellened fordulva lekapjanak a tábláról... Éhezőknek nemigen marad energiájuk, hogy ellened forduljanak, miattuk tehát nem kell aggódnod. Ellenben koalíciód csalódott tagjai elpártolhatnak, nagy gondokat okozva."
E kiskáté nem adja meg azt a távolságtartó fájdalomcsillapítást, miszerint ezek a szabályok pusztán az egzotikus diktátorok által vezényelt távoli országok működését írnák le. Épp ellenkezőleg: "Miként az autokraták és zsarnokok, a demokratikus államok vezetői is ezeket a szabályokat követik, mivel mint minden vezető, ők is meg akarják szerezni a hatalmat, és meg akarják őrizni. A demokraták is szinte soha nem akarnak maguktól lemondani - hacsak nem kényszerítik őket (bár a kényszerítés eszközei többnyire moderáltabbak, mint a zsarnokok esetében - D. T.)... a demokraták problémája, hogy mivel különböző kényszerekkel szembesülnek, némiképp kreatívabbnak kell lenniük, mint autokrata kollégáiknak."
Az aligha lehet kérdés, hogy Orbánt is mint főszabály a hatalom megtartása vezérli, és mint láttuk, ebben semmi különös nincs. Ami itt érdekes, hogy milyen eszközöket választ ehhez a célhoz. Az orbáni konfliktuspolitika az ütközetek, háborúk, forradalmak és szabadságharcok vég nélküli sorának magyarázatára sok narratíva forog közszájon. Vannak, akik Orbán focistamúltjával, győzni akarásával, neveltetésével, a fővárosba kerülést követő frusztrációkkal, esetleg Habony Árpád kempós előéletével magyarázzák az állandósult ütközéseket. A szelektorelmélet azonban más magyarázatot kínál: Orbán hatalomba kerülve a megkerülhetetlenek körét a lehető legszűkebbre próbálja vonni - így kedve szerint ellenőrizheti és jutalmazhatja őket. Az elitcsoportokkal való ütközések, a hatalmi döntéshozatal centralizálása és a döntési centrum monopolizálása így nem valami egyéni karakterjegyből, hanem ebből a törekvéséből fakad. Hasonlóképpen a társadalmi autonómia és annak bármely intézménye: romkocsma, egyetem, alternatív színház, ellenzéki média elleni fellépés és ellehetetlenítés sem pusztán személyiségjegy, hanem ennek a politikának a hideg racionalitással történő vezénylése, a győztes koalíción kívüli erők tudatos gyöngítése.
Ebből nem az következik, hogy Orbán de facto diktátor, valamely borotvált Castro, fehér Mugabe, öltönyös Dzsingisz kán lenne. De még csak nem is Putyin, hisz nem öleti meg az ellenzéki újságírókat, nem fojtja vérbe az ellenzéki médiát - bár mintha politikai riválisai kriminalizálásától annyira ő sem idegenkedne. A magyar kormányfő nem használja a diktátorok teljes repertoárját, például nem tudunk róla, hogy videóra vette volna azt, amikor ellenfele fülét előbb levágja, majd megeszi, miként Prince Johnson tette Libériában, foglyul ejtett elődjét, Samuel Doe-t pusztán egy témakörben faggatva: hol a pénz, mi a bankszámla száma?
A jós tehetsége
A Fidesz elnökének ennél lényegesen nagyobb kreativitásra van szüksége. Ahhoz, hogy "győztes koalícióját" megteremthesse, miközben, mint láttuk, a forrásokat egy számosságában töredék csoport (a megkerülhetetlenek és befolyásosak) irányába csoportosítja át, szüksége van egy olyan eszközre, amely lehetővé teszi a hatalom megőrzését. Ez az oka a polarizáló nyelvnek, a konfliktuspolitizálásnak, a szimbolikus harc kinyitásának.
Ám az aligha vitatható, hogy a hatalom gyakorlása során de Mesquitáék szabályait követi. Lássuk a korábban már ismertetett szabályokat:
1. A győztes koalíciót Orbán valóban minimalizálja: elég lenne erről Széles Gábort vagy a KÉSZ csoport vezetőit megkérdezni. Néha már az a benyomásunk, hogy Orbán a megkerülhetetlenek körét annyira szűkre húzza, mint aki a Hegylakó bűvöletében él: csak egy maradhat (és ez az egy a Közgép feliratot viseli). És a tétel másik része is érvényes; hol vannak ma azok, akikkel Orbán együtt indult politikai pályáján? Ellenőrizve, ám békésen a második, harmadik vonalban, vagy partvonalon kívül, Kövér László és Áder János kivételével.
2. A felcserélhetők számának maximalizálása - így kap kicsit prózaiabb értelmet a határon túliaknak megadott választójog, az új választói törvény, az egyéni kerületek túlsúlya és Fideszre szabása, valamint az olyan tréfás ötletek napirenden tartása, mint a pártok állami támogatásának megvonása.
3. Orbán nemcsak a bevételek áramlásának ellenőrzésében, hanem a bevételek generálásában is alighanem nemzetközi klasszis. Habár a magyar politika egyik legféltettebb titka ma az Orbán-Simicska-viszony pontos természetrajza, az a nyilvánosan ismert számokból is látható, hogy itt a közpénzeket kiugró hatékonysággal privát vagyonná konvertáló vállalkozás működik. Ez a bevétel biztosíthatja a szervezetet egybetartó mézesmadzagot, míg az Orbán személyi testőréből dandártábornokká avanzsált exrendőr által vezetett, titkosszolgálati jogosítvánnyal felruházott és eddig mókás fellépéseivel elhíresült Terrorelhárító Központ a fegyelemhez szükséges lengedező furkósbot. Nemcsak Pokorni Zoltán legendás baltája hiányzik, ha standard politikai elemzői logikát követnénk, nehéz lenne megmondani, hogy miért védi a Fidesz foggal-körömmel a Közgépet.
4. Fizess a lojalitásért, de ne túl sokat. Itt elég csak Budai, Papcsák kormánybiztosok későbbi pozíciókkal eszközölt kifizetésére utalni, de érdemes egy pillantást vetni az Orbán mögött a 2002-es és 2006-os választásokon felsorakozó biodíszletre, illetve a tisztelt megjelentek későbbi karrierjére. A magyar viszonyok között - ahol azt a "tízezer családot" leszámítva nincsenek számottevő megtakarítások, a pozícióval zsarolás lehetőségei így számottevően nagyobbak - a karakán civil kiállás esélyei kisebbek, mint általában Európában.
5. Támogatóidtól ne vonj el forrásokat, ne tégy a közjóért. Ez magyarázza a görcsös ragaszkodást az egykulcsos adóhoz, a futballisták és egyházak kiemelt támogatását, a szociálpolitika társadalmi feszültségeket csak tovább növelő szegényellenes átalakítását. Nem kell hozzá különösebb jóstehetség megjövendölni, hogy a választási kampányra rákanyarodva az egyéni körzetek túlsúlya mellett a Fideszhez lojális kerületek kiemelt támogatást kapnak majd, míg az ellenzékinek minősített területek már most tanulhatnak a bezárásra ítélt kazincbarcikai kórház példájából.
*
Mi következik ebből? Nincs determináció, végzetszerűség abban, hogy egyes rendszerek a demokrácia vagy az oligarchikus autoritarianizmus minimalizált megkerülhetetlenekkel jellemezhető irányába forduljanak. Ám miközben a Sorsot, a Történelmet vagy bármi mást fölösleges lenne okolnunk, azt beláthatjuk, hogy Magyarország azért is különleges hely, mert kompország jellegéből fakadóan ez a meghatározatlanság még inkább érvényes. Lehetséges, hogy Orbán és az általa irányított, szűkre szabott győztes koalíció még jó húsz évig meghatározza és így végletesen befolyásolja a magyar társadalomfejlődést. De az is előfordulhat, hogy Orbán néhány éven belül még a jobboldalnak is keserű emlékké válik. Ez nagyrészt azon múlik, hogy megjelenik-e egy olyan politikai alternatíva, amely képes mozgósítani a mindannyiunkban lakozó jót, amely valódi, támogatható programmá nemesíti a független intézmények tiszteletét és a befogadó hazafiságot. Olyan politikai alternatívára, amely hitelesen lép fel a társadalmi szétszakítottság ellen, amely képes felmutatni azt, ami közös bennünk, amely újraszőheti a társadalmi szolidaritás szálait (fiatal és öreg, diák és nyugdíjas, vidéki és fővárosi, határon innen és túl élők között), amely nemcsak a megkerülhetetlenek, hanem az egyszerű választók felé is kiterjesztő és befogadó akar lenni.
De ezt bármilyen politikai erő csak akkor tudja megtenni, ha megérti a politikai realizmus magyar viszonyokra domesztikált harcias és erőt fitogtató változatának működését, és olyan rendszert képes felépíteni, amely hatékonyan szembe tud szállni ezzel a logikával és politikával.
