Dékei Kriszta

A közel harminc művész munkáit bemutató kiállítás kurátorainak (Gadó Flóra és Szegedy-Maszák Zsuzsanna) koncepciója látszólag egyszerű. Olyan alkotásokat mutatnak be, melyekben kiemelt szerepe van a méretnek. A kiállított munkák léptéke „az egészen minimalista vagy szinte anyagtalan munkáktól kezdve, a nézőt a megszokott pozíciójából kibillentő, olykor ironikus megoldásokon át a monumentális megformálásokig” terjed.

Az 1941-ben, 33 éves korában meghalt Vajda Lajos műveinek kiállításából sosem lehet elég. Főként, hogy életében is csak két műterem-kiállítása volt, s a szocialista kultúrpolitika is nehezen tolerálta. A Szent­endrén megrendezett, legelső emlékkiállítását 1966-ban gyakorlatilag betiltották, s az 1978-as kiállítása után csak 2008/2009-ben jött el a nagy összegzések ideje.

A Műértőben 2011-től megjelenő, a kortárs művészeti élet meghatározó szereplőiről megjelentetett listában az intézményvezetők, galeristák, műgyűjtők után minden esetben az első művész a rangsorban. Idén a Tate Galleryben lesz egyéni kiállítása. 1956-ról, munkásőrökről, autóstoppolásról és arról beszélgettünk, hogy miért nem lett végül erdész.

A rusztikus, ámde mégis elegáns terekkel rendelkező, nevében a korábban ott működő üzemre utaló Rugógyár Galéria viszonylag új szereplő a kortárs képzőművészeti szcénában; az első, csoportos kiállítása is csak idén februárban volt.

Az építészettel, grafikával, illetve festészettel foglalkozó művész 2010 körül kezdett el olyan installációkat készíteni, melyekben elvont fogalmak (mint például: valóság, vágy, álom, emlék) vizuális leképezésével foglalkozik.

Bár a Kiscelli Múzeum Templomterében, illetve Oratóriumában bemutatott kiállítás fókuszba emelt időpontja az 1971-es év, valójában tágabb időszakot ölel fel; az új gazdasági mechanizmus 1968–1973 közötti éveit, ami a művészettörténeti „időszámításban” megfelel a fiatal neoavantgárd generáció megjelenésétől egészen annak hivatalos betiltásáig tartó időszaknak.

Nemes Csaba munkásságának egyik fontos jellegzetessége a társadalmi/politikai elkötelezettség; ebből a nézőpontból közelített a 2006-os pszeudoforradalom eseményeihez (Remake, 2007), a romagyilkosságokhoz (a bábjátékon alapuló Állj ide! című, 2010-es filmje), a szegénységhez, a hajléktalansághoz vagy éppen a kortárs képzőművészetet felbolygató eseményekhez (tiltakozás az Abu-Dzabiban felépülő új Guggenheim Múzeum ellen, melyet rabszolgaként tartott külföldi munká­sok építettek; akciók a Magyar Művészeti Akadémia térhódítása miatt). Festményeinek egyik forrása a Kádár-korszak vizuális, mentális továbbélése; ennek egyik szép példája az édesapja fényképeinek továbbírásán (újrainterpretálásán) alapuló 2012-es Apja neve: Nemes Csaba című sorozat.

A Kassák Múzeum újrapozicionálása 2011-ben kezdődött. A korábban csak az 1975-ben bekerült törzsanyag (az özvegy, Kassák Lajosné Kárpáti Klára által átadott hagyaték) megőrzését vállaló, a magyar avantgárd „pápájának” mítoszát szinte megkövülten őrző intézmény egyszerre nyitott a közönség felé (ismeretterjesztő előadások) és az irodalmi/művészeti szakma képviselőinek irányába (tudományos kiadványok), miközben a sokszálú életmű egyes szegmenseihez új értelmezési lehetőségeket kínált fel (a nemzetközi neoavantgárd bemutatása, kortárs kiállítások).

Megkockáztatom, hogy az 1959-ben született médiaművész jóval ismertebb a nemzetközi képzőművészeti életben, mint Magyarországon. Ennek az egyik oka az lehet, hogy 1992-től külföldön él, és számos német egyetem után 2010 óta a City University of Hong Kong egyetemi tanára, műveit pedig olyan múzeumok őrzik, mint a párizsi Centre Pompidou, a New York-i MoMA vagy a karlsruhei ZKM, mindemellett pedig számos nemzetközi díjat is magáénak tudhat; egyebek közt az 1989-es linzi Ars Electronica Festival fődíját, a Golden Nicát.

A számos osztrák és külföldön élő magyar művész munkáiból felépülő csoportos kiállításnak első pillantásra nem sok köze van a „béke” fogalmához. Ami nem is csoda, hiszen a kiállítás osztrák kurátora, Denise Parizek egészen más szempontból közelít a kérdéshez.

Nem voltam a baráti körének tagja, de ismertük és kedveltük egymást. Több kiállításáról írtam, és három interjút is készítettem vele (az utolsót lásd: „Azt kell festeni, amit nem szabad”, Magyar Narancs, 2017. december 21.). Bár ezek sokkal inkább beszélgetések voltak.

Csató pályája Király Gáboréval együtt indult; a kétezres évek elején meglepően friss, archaikus, expresszív és szinte brutális képi nyelvvel jelentkeztek, s mint „csoport” számos közös kiállításon szerepeltek. Míg Király (kisebb megszorítással, de) „úgy maradt”, Csató folyamatosan építi festészeti nyelvét, nem véletlen, hogy 2013-ban elnyerte a rangos Esterházy-díjat.