Magam is írtam már olyan kiállításról, amit nem láttam – igaz, megkaptam hozzá a katalógust, szóval volt mire támaszkodnom. S bár elfogadom a galériák/múzeumok/kiállítóhelyek háttérben elmondott belső információit, mégis úgy vélem, az olvasókkal szemben sokkal tisztességesebb, ha „vakon” nézem a dolgokat (még ha a szakmai tapasztalataimat/tudásomat nem is tudom kikapcsolni). Ilyen szűz szemmel nézve ez a kiállítás a Kassák Múzeumtól megszokott színvonalat nem éri el – de erről majd később.
Pedig a Kassák Múzeumnak van ebben gyakorlata. Itt mutatták be először, 2012-ben Sudac gyűjteményét (illetve annak webes adatbázisát), és állították ki a kassáki kiadványokkal kapcsolatban álló délszláv folyóiratokat és művészeket. A mostani tárlat is ebbe a sorozatba illeszkedik, csak éppen a neoavantgárd időszakából merítve. Sudac gyűjteménye, illetve az ebből válogatott anyag az utóbbi pár évben többször is szerepelt Magyarországon, 2017-ben a Ludwig Múzeumban az El nem kötelezett művészet című összeállításban igen széles merítést – cseh, szlovák és lengyel művészeket is – bevonva, míg az idén szintén ezen e helyszínen a vajdasági Bosch+Bosch Csoportra fókuszálva.
A Gorgona Csoport 1959-ben alakult meg, s nevét az egyik tag, Dimitrije Bašičević verse inspirálta: „gorgona / egyszer volt gorgona / egyik szeme oly távoli mint kréta története / másik mint mükéné / valaki rátekintett / és köddé vált”. A mitológiai alakra egyfajta önvédelmi szimbólumként tekintettek, ez mintegy megóvta őket az illetéktelen betolakodóktól. A csoport tagjai (a szellemi vezető Josip Vaništa mellett Miljenko Horvat, Marijan Jevšovar, Julije Knifer, Ivan Kožarić, Matko Meštrović, Radoslav Putar, Đuro Seder) különösebb kötöttségek nélkül „hivatalosan” 1966-ig dolgoztak együtt (ezért általában a működésük végpontját 1966/69 dátummal szokták jelezni).
Bár Vaništa a feljegyzéseiben azt írta, hogy a Gorgona „az abszolút mulandóság híve a művészetben”, és „miközben a legtöbbre azt tartja, ami halandó, nem szól semmiről”, a gyakorlatban ez a minden kötöttségtől mentes közös tevékenységet jelentette, továbbá azt, hogy a művészet és az élet között nincs éles határvonal (ezzel közel kerülve a fluxus szellemiségéhez). Így művészi tevékenységnek tekintették a közös kirándulásokat (ezt lépdelésnek nevezték), a naplementében való gyönyörködést, koncerteket, színházlátogatásokat és filmnézéseket, de olyan akciókat is, mint az Egy óra pihenő (1962), ahol a berzőcei lakosokkal fociztak (némelyikük öltönyben), vagy amikor egymás után előbb fel-, majd lenéztek (A Gorgona az Égre néz; A Gorgona a Földre néz, 1961).
A tagok a Zágrábi Egyetem építészeti tanszékén gyűltek össze (itt oktatott Vaništa), s a pártbizottsági ülés mintájára gyűléseket tartottak, volt elnök és jegyzőkönyv, s a tagoknak (és a reménybelieknek) kérdőíveket kellett kitölteni és írásbeli feladatokat kaptak. A feladatok közt akadt megvalósíthatatlan is, például, hogy készítsenek gipszmintát a Gorgona-tagok fejének belsejéről.
A kiállítás legviccesebb része a tagoknak szánt Gorgona-útlevél (1961), amelyen egy idős, táskás szemű asszony látható (s amelyet Vaništa egy újságból vágott ki), illetve a leporellószerű Közös személyi igazolvány (1961), ahol a tagokat ismeretlenek vagy ismert művészek (Gauguin, Delacroix, Marina Vlady) helyettesítik.
A tagok a mail art, a happening, az akció és az installáció mellett (1961-ben megalkották a talán első konceptuális installációt, a Végtelen sétapálca / Tisztelgés Manet előtt című munkát, amelyhez újsághirdetések alapján beszerzett tárgyakat használtak fel) úgynevezett antimagazinokat is kiadtak. Az 1961 és 1966 között ki-adott és 11 lapszámot megért antimagazinnak a hagyományos folyóiratokkal szemben nem volt programja, de nemzetközi kitekintéssel is bírt. A szerzők/alkotók között olyan neveket találunk, mint Victor Vasarely, Dieter Roth vagy Piero Manzoni. A Gorgona emellett 1961 és 1963 között kiállítótermet is bérelt: ez volt a Studio G, ahol végül 14 kiállítás valósult meg.
A Kassák Múzeum kiállításán (fotókkal is illusztrált) időrendi táblázat mutatja az antimagazin számait, illetve a kiállításokat.
Láthatunk szobrokat (Ivan Kožarić), Horvat fényképein elidegenedett Gorgona-tájakat, és szerepel a mára már neves nemzetközi gyűjteményekben megtalálható, képpé vált becketti abszurd egyike, Julije Knifer Meanderje.
Retrospektívhez képest ez szegény kiállítás, ha többet szeretnénk tudni a csoportról, nem árt, ha végignézzük az egyórás dokumentumfilmet. Horvátul tudóknak még ott van Ješa Denegri Gorgona-monográfiája, ők azok, akiknek egy betűkkel teleírt papírlapnál többet mondanak Vaništa kérdőívei. A tárlókban elhelyezett dokumentumok melletti számoknak nincs feloldása (vagy nagyon jól eldugták), az antimagazinról szóló magyarázó szöveg csak angolul olvasható, s a számítógép sem használható billentyű híján (így csak a Sudac-gyűjtemény nyitóoldalát csodálhatjuk meg). Nagy kár.
Kassák Múzeum, nyitva: 2020. január 5-ig
