Kiállítás

Közös útlevél

Gorgona 1959–1968 – Független művészeti törekvések Zágrábban – Retrospektív kiállítás a Marinko Sudac Gyűjteményből

Képzőművészet

Az egyik legviccesebb kiállítási kritikát Hajdu Istvántól olvastam a Beszélőben. Arról szólt, hogy hosszan áll a bezárt galéria előtt.

Magam is írtam már olyan kiállításról, amit nem láttam – igaz, megkaptam hozzá a katalógust, szóval volt mire támaszkodnom. S bár elfogadom a galériák/múzeumok/kiállítóhelyek háttérben elmondott belső információit, mégis úgy vélem, az olvasókkal szemben sokkal tisztességesebb, ha „vakon” nézem a dolgokat (még ha a szakmai tapasztalataimat/tudásomat nem is tudom kikapcsolni). Ilyen szűz szemmel nézve ez a kiállítás a Kassák Múzeumtól megszokott színvonalat nem éri el – de erről majd később.

Pedig a Kassák Múzeumnak van ebben gyakorlata. Itt mutatták be először, 2012-ben Sudac gyűjteményét (illetve annak webes adatbázisát), és állították ki a kassáki kiadványokkal kapcsolatban álló délszláv folyóiratokat és művészeket. A mostani tárlat is ebbe a sorozatba illeszkedik, csak éppen a neoavantgárd időszakából merítve. Sudac gyűjteménye, illetve az ebből válogatott anyag az utóbbi pár évben többször is szerepelt Magyarországon, 2017-ben a Ludwig Múzeumban az El nem kötelezett művészet című összeállításban igen széles merítést – cseh, szlovák és lengyel művészeket is – bevonva, míg az idén szintén ezen e helyszínen a vajdasági Bosch+Bosch Csoportra fókuszálva.

A Gorgona Csoport 1959-ben alakult meg, s nevét az egyik tag, Dimitrije Bašičević verse inspirálta: „gorgona / egyszer volt gorgona / egyik szeme oly távoli mint kréta története / másik mint mükéné / valaki rátekintett / és köddé vált”. A mitológiai alakra egyfajta önvédelmi szimbólumként tekintettek, ez mintegy megóvta őket az illetéktelen betolakodóktól. A csoport tagjai (a szellemi vezető Josip Vaništa mellett Miljenko Horvat, Marijan Jevšovar, Julije Knifer, Ivan Kožarić, Matko Meštrović, Radoslav Putar, Đuro Seder) különösebb kötöttségek nélkül „hivatalosan” 1966-ig dolgoztak együtt (ezért általában a működésük végpontját 1966/69 dátummal szokták jelezni).

Bár Vaništa a feljegyzéseiben azt írta, hogy a Gorgona „az abszolút mulandóság híve a művészetben”, és „miközben a legtöbbre azt tartja, ami halandó, nem szól semmiről”, a gyakorlatban ez a minden kötöttségtől mentes közös tevékenységet jelentette, továbbá azt, hogy a művészet és az élet között nincs éles határvonal (ezzel közel kerülve a fluxus szellemiségéhez). Így művészi tevékenységnek tekintették a közös kirándulásokat (ezt lépdelésnek nevezték), a naplementében való gyönyörködést, koncerteket, színházlátogatásokat és filmnézéseket, de olyan akciókat is, mint az Egy óra pihenő (1962), ahol a berzőcei lakosokkal fociztak (némelyikük öltönyben), vagy amikor egymás után előbb fel-, majd lenéztek (A Gorgona az Égre néz; A Gorgona a Földre néz, 1961).

A tagok a Zágrábi Egyetem építészeti tanszékén gyűltek össze (itt oktatott Vaništa), s a pártbizottsági ülés mintájára gyűléseket tartottak, volt elnök és jegyzőkönyv, s a tagoknak (és a reménybelieknek) kérdőíveket kellett kitölteni és írásbeli feladatokat kaptak. A feladatok közt akadt megvalósíthatatlan is, például, hogy készítsenek gipszmintát a Gorgona-tagok fejének belsejéről.

A kiállítás legviccesebb része a tagoknak szánt Gorgona-útlevél (1961), amelyen egy idős, táskás szemű asszony látható (s amelyet Vaništa egy újságból vágott ki), illetve a leporellószerű Közös személyi igazolvány (1961), ahol a tagokat ismeretlenek vagy ismert művészek (Gauguin, Delacroix, Marina Vlady) helyettesítik.

A tagok a mail art, a happening, az akció és az installáció mellett (1961-ben megalkották a talán első konceptuális installációt, a Végtelen sétapálca / Tisztelgés Manet előtt című munkát, amelyhez újsághirdetések alapján beszerzett tárgyakat használtak fel) úgynevezett antimagazinokat is kiadtak. Az 1961 és 1966 között ki-adott és 11 lapszámot megért antimagazinnak a hagyományos folyóiratokkal szemben nem volt programja, de nemzetközi kitekintéssel is bírt. A szerzők/alkotók között olyan neveket találunk, mint Victor Vasarely, Dieter Roth vagy Piero Manzoni. A Gorgona emellett 1961 és 1963 között kiállítótermet is bérelt: ez volt a Studio G, ahol végül 14 kiállítás valósult meg.

A Kassák Múzeum kiállításán (fotókkal is illusztrált) időrendi táblázat mutatja az anti­magazin számait, illetve a kiállításokat.

Láthatunk szobrokat (Ivan Kožarić), Horvat fényképein elidegenedett Gorgona-tájakat, és szerepel a mára már neves nemzetközi gyűjteményekben megtalálható, képpé vált becketti abszurd egyike, Julije Knifer Meanderje.

Retrospektívhez képest ez szegény kiállítás, ha többet szeretnénk tudni a csoportról, nem árt, ha végignézzük az egyórás dokumentumfilmet. Horvátul tudóknak még ott van Ješa Denegri Gorgona-monográfiája, ők azok, akiknek egy betűkkel teleírt papírlapnál többet mondanak Vaništa kérdőívei. A tárlókban elhelyezett dokumentumok melletti számoknak nincs feloldása (vagy nagyon jól eldugták), az antima­gazinról szóló magyarázó szöveg csak angolul olvasható, s a számítógép sem használható billentyű híján (így csak a Sudac-gyűjtemény nyitóoldalát csodálhatjuk meg). Nagy kár.

Kassák Múzeum, nyitva: 2020. január 5-ig

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.