Legismertebb művei között ott találjuk a rémálmainkból vagy egy horrorfilmből előbukkanó Szőrös lány (2003) című szobrát, a szoláriumként funkcionáló játékgépeket (Vesztesek és szépek, 2004), illetve azt a sorozatot, amelyben Aczél György Andy Warhol színes szitasorozatának stílusában jelenik meg (2010). E művekben könnyen tetten érhetők a fanyar irónia és a humor, a filmes reminiszcenciák, a manipuláció, a történelmi és politikai emlékezet vizsgálata, illetve kiforgatása. Nyilván azért, mert ezekben az alkotásokban a művész szakított vagy távolabb került az általa oly kedvelt szabad asszociációk világától.
Uglárnak (az adatbázisok szerint) utoljára 2012-ben volt egyéni kiállítása. Hosszú kihagyásnak tűnik, főként annak fényében, hogy csoportos kiállításokon is igen ritkán szerepelt. A Liget Galériában kiállított munkák legelső darabja hét évvel ezelőtt készült – azóta sokasodnak afféle napi penzumként, önterápiaként e művek. Nem véletlenül használtam ezt a kifejezést, ugyanis már a legutolsó, Sorok között című kiállításán is feltűnő volt, hogy a gesztusfestmények, tipográfiai játékok és kalligráfiák nem feltétlenül kifelé irányulnak; a jelentés erodálásával a befogadó számára egészen beszűkül a visszacsatolásra vagy értelmezésre alkalmas terep (hacsak nem bír „extrém empátiával”).
A Liget Galéria aprócska terében a százhúsz, szorosan egymás mellé rendezett és cím nélküli munka egyfajta képfolyamként, kaotikus storyboardként jelenik meg. A kis méretű művek a Phillips aukciósház kortárs műveket eladásra kínáló kiadványának fényes papírjára készültek vízfestékkel, tintával és olajjal. Uglár így közvetlenül a műtárgyakkal, a művészet történetével lép kapcsolatba – az effajta idézésre vagy kisajátításra már korábbi alkotásai esetében is volt példa. Az nem tudható, hogy miért van a művésznek tömérdek Phillips-katalógusa, de az igen, hogy ez csak egy szűk merítés, melyet Uglár és a kurátor, Fenyvesi Áron válogatott ki, természetesen úgy, hogy minél inkább érvényesüljön a szabad asszociáció, hogy csak egész véletlenül kerüljenek egyes műtípusok, témák vagy csoportok egymás közelébe.
A művész kezdetben (esetleg most is) egyszerűen annektálta a fényes papírt, s nem törődve az adott műtárgy reprodukciójával, egyszerűen felülírta vagy -rajzolta kalligráfiával. Sokszor még a műtárgy ideális nézőpontját is megváltoztatta azzal, hogy megfordítva, fejjel lefelé állította a képet – ez látszik, hiszen katalógushoz méltóan a műtárgyak mellett szerepelnek a fontos részletek (alkotó, évszám, technika és persze a borsos ár).
Más esetben egyfajta párbeszédbe bonyolódott az adott mű képével, s e virtuális kapcsolat során tovább írta és fejlesztette, kiegészítette a munkákat, illetve egyfajta, csak a bennfentesek által értett módon utalásokat rejtett el egyes kortárs magyar vagy nemzetközi művész kézjegyére, stílusára vagy egyes művére. Bár különösebb nehézség nélkül gondolhatunk egyes képek esetében az örök sárgában utazó Koronczi Endre munkásságára, esetleg Gerber, illetve Gerhes egy-egy konkrét művére. Megjelenik a De Stijl egyik oszlopos tagjának, Gerrit Rietveldnek a híres Vörös-kék széke (1917), immár az eredeti változathoz inkább hasonló, még egyszínű változatában. Gyanítom, hogy az egyik kép Baranyai Levente már-már háromdimenziós tájképeinek patchworkszerű újrafogalmazása.
Vannak zászlós munkák; a magyar zászló két irizáló darabja mellett kétségkívül a legviccesebb a japán zászló, amelyből kipottyan a vörös kör. Sok művön találkozhatunk a Sorok között kiállításról már ismerős számokkal és betűkkel, illetve akadnak a műtárgyfotókat elnyomó furcsa gépszerkezetek is; itt meg kell hunyászkodnom, mert erre nézvést semmi ötletem sincs. A megjavított-átírt képeken belül van sportszekció is – semmi sem mond többet a mai magyar valóságról, mint a focilabdáról leváló képlet, a (HCI), azaz a sósav.
Lehet, hogy a művésznek nem tetszik, hiszen gyakran élt a bad painting (rossz festmény) stílusjegyeivel, mégis vannak kifejezetten szép munkák is a kiállításon.
Az alteregó egy második személyiség az emberben, bár egyes filmekből már tudható, előfordulhat az is, hogy számuk a harmincat is meghaladja. Az irodalomban az író alteregói a szerzővel azonosak. A kiállítás címe egyfajta invitálásnak is tekinthető: nézzük ezen átírt műveket úgy, mintha Uglár kézjegyének és stílusának megannyi változatát látnánk. Amiből jó esetben összenő valami más, valami új, amit már nem csak önterápiaként értelmezhetünk.
Liget Galéria, nyitva: február 6-ig (bejelentkezéssel: ligal [at] c3 [dot] hu)
