A kontextus és a kérdések sora időről időre változik, de a festészet (vagy a mai terminológia szerint a festészet utáni festészet) köszöni, jól van – Hecker saját „álláspontját” a 2011-ben megrendezett egyéni kiállításán prezentálta. A festészet jövője című tárlat egyik, igaz, kódolt „üzenete” egyfajta intézménykritika volt. Míg a művészeti szcéna arctalan szereplőinek (vezetők, kurátorok, múzeumi dolgozók) kezében óriási hatalom összpontosul, hiszen ők döntenek arról, kit és miért kanonizálnak, a piac és a közönség reakciója kiszámíthatatlan. Ezt példázza az az ikonikus munkája is, amelyen híres festmények előtt Művészettől zaklatott látogatók verekednek a múzeumban.
Már évtizedek óta a „mindent lehet” korszakában
élünk, ahol nem a stílusirányzatok, hanem az egyéni hangok dominálnak. Hecker viszonylag hamar megtalálta a minden képét felismerhetővé tévő sajátos, különösen vidám nyelvet. Ez egyrészt festészeti nyelvében lelhető fel, amelynek része a szándékolt sematizmus, a háromdimenziós tér tagadása (műveinek szereplői frontálisan, leginkább kicsiny „színpadokon”, vékony térszeleteken bukkannak fel), és a kifestőkönyvre hajazó festési mód (azaz a realista nézőpont negligálása). Másrészt az álgyermeki megoldásokhoz (és ez adja Hecker munkáinak egyéni báját és humorát) abszurd és ironikus elemek társulnak, egy-egy Hecker-kiállítást garantáltan nem lehet nevetés nélkül végignézni.
A mostani tárlatnak helyet adó kicsiny, de mégis izgalmas kiállítóteret az üres ingatlanokat kulturális céllal újrahasznosító Eleven Blokk Művészeti Alapítvány bérli-működteti.
A kurátor, Bencze Péter az életműből nyolc festményt válogatott ki.
A 2011-es kiállításon debütáló A festőzombik előjöttek a műteremből című munka mintegy bevezetésként fogadja a látogatót; bár kissé kilóg a kiállításból (a festményen jól felismerhető és azonosítható művészek láthatók), de rögtön meg is adja a tárlat kontextusát, a kiállításon végighúzódó helyszínt, a burjánzó trópusi növényzettel beborított dzsungelt. Ebben a virágzó kertben bukkannak fel aztán szépen sorban a szereplők, s ezt hangsúlyozzák a kiállítótérben elhelyezett igazi növények is.
A munkák a csendélet és az életkép határán egyensúlyoznak. Hecker korábban talált és groteszk fényképekből indult ki, de gyakran nyúlt személyes élményekhez, például saját emléktárgyaihoz. A Virágcsendélet pankrátor babákkal és koponyával című alkotás ihletői magában a térben is előkerülnek. Hulk Hogan plüssbabája és kissé elhasznált, de egy-egy ütés hatására beszélő társa ott üldögél a padlón, míg a koponya aromalámpaként „hasznosul” – így egyedülálló módon a trópusi növényzet fanyarul kellemes (kissé narancsos) illata is a kiállítás részévé válik.
E mesebeli, az alkonyati órákban feltérképezett őserdőben élnek „valódi” állatok, bár kétségkívül igen furcsák. A húsevő növények előtt heverésző, szigorú, de egyben morcos ábrázatú oroszlán szemével uralkodik pszeudoterritóriumán, az ún. Mona Lisa-effektus (valójában egy optikai illúzió) segítségével követ minket, bárhová is megyünk a térben. Birodalmában csak egy hasonló társa akad, a (már szóviccnek is ciki) Levitáló ló. (Hecker gyakran használ fel munkáiban visszatérő motívumokat, az oroszlán kertje is szerepelt már máshol, csak akkor egy cápa hevert a húsevő növények tövében, s a lovat egy másik munkán egy vékony nő tartotta a magasba.)
A művész az utóbbi időben az internetről szerzi témáit, ahol finom érzékkel ismeri fel az idétlen vagy meghökkentő dolgokat. A Toyota robotkutatásának egyik, látszólag értelmetlen eredménye, a robotzenekar biztosítja a különös édenkert lakóinak a kulturális élményt – már ha szükségük van rá. A pandák például egészen mással vannak elfoglalva, egy alvó nőt bámulnak meredten, mintegy rákészülve az egyes oldalakon oly népszerű, pandajelmezben elkövetett pandaszexre. A holdsarlóval „megjelölt”, esti erdőben kószáló lakók is inkább egymással találkoznak: a génmanipulációval született Alba, a világító (sötétben fluoreszkáló) nyúl egy hatalmas, sétáló paradicsommal, a kiállítást záró kínai (amúgy japán) integető macska pedig a lovagló mókussal (ez utóbbi, játék lovacskán üldögélő, kitömött mókus forrása egy olyan weboldal, ahol részegen vásárolt furcsa dolgokat osztanak meg egymással a felhasználók).
A bumfordi, de egyben kedves alakok mögött továbbgondolható mini történetek rejtőznek, de könnyen felfejthetőek a kulturális utalások vagy a fogyasztói társadalom kritikája is. A neogyagya stílus, mint egy görbe tükör, épphogy kiemeli a groteszk, kifordult világot, melyben élünk.
Nem hiszem, hogy a festészet halott lenne. Heckeré biztosan nem az.
1111 Galéria, Bp. XI., Kende u. 1.; nyitva: december 3-ig
