A Hazaúttalan „az átmenetiség jelenségeivel foglalkozik, az otthon elhagyásának kényszere és a visszatérés vágya közötti senkiföldjével”, a bizonytalansággal. Az „állandó átmenetiséget” a családból kiemelt vagy elhagyott, nevelőszülőknél vagy gyermekfalvakban élő gyerekek élik meg talán a legélesebben. Neogrády-Kiss Barnabás 2017-es, a MOME fotográfia szakán készült mesterdiplomája erre fókuszál (ehhez természetesen kapcsolódott egy szakdolgozat is, amelyben kitér a gyermekfalvak szerkezeti felépítésére és egyformaságára is). A képeken nagyrészt gyerekek szerepelnek, leginkább egyedül, amint minden játszótéren megtalálható játékokat használnak, vagy éppen pihennek. Voltaképpen semmi drámai nincs bennük. A kiszolgáltatottságot jobban megragadja az a fénykép, ahol egy kisfiú a falra rajzolt „lövésztábla” előtt kucorog, vagy az a megrongálódott közlekedési tábla, amely a lakó- és játszóövezetre hívja fel az autósok figyelmét, s kifejezetten izgalmas az a két fotó, amelyeken teljesen egyedi és kusza, mégis az ugróiskolára emlékeztető rajzokat látunk az aszfalton.
A csoportos kiállítás másik magyar résztvevője, Fátyol Viola ismert művész. 2016-ban megnyerte a Capa-nagydíjat, és igen érdekes projektet állított össze a vámospércsi népdalkörről, illetve arról, miként illeszkedett be egy nyugdíjasokból álló közösségbe. Munkáiban nagy szerepet kap a család és az otthon elvesztésének tudata. A (kissé giccsgyanús) vízbe süllyedő babaház ezt a „kiszolgáltatottságot”, a védtelenséget és az elkerülhetetlen felnőtté válást sugallja. A hétköznapi tárgyakból (ruhafogas, törülköző) összerakott sorozat, A megadás zászlói a kurátor interpretációjában a „privát szférába való visszahúzódásra” utal, de más kontextusban simán lehetne egy párkapcsolati, pszichológiai vagy fizikai „játszma” végkifejletének mementója. A hiányt vagy inkább egyfajta zavart az értelmezésben mind Neogrády-Kiss, mind Fátyol munkáiban a szimbólumokra való építkezés okozza, illetve hogy „túl szépek”, kissé talán túl esztétikusak és elvontak egy húsba vágó élmény megidézésére.
Ez a fajta eltávolítás a román Iulia Toma Váratlan álmok / Álmok és várakozások című, 2019-es munkájából kiemelt textilinstallációjáról is elmondható. Az afgán, szíriai és iraki menekültekkel készített (és itt nem látható) interjúkat textilekbe öltő vizuális leképezések nem egyéni történeteket, hanem sokkal inkább általánosságot fogalmaznak meg (helikopterek, bombák, kisgyerek, otthoni táj). Értem, hogy az egyéni traumákból összerajzolható egy közös fájdalommátrix szövete, de éppen ezáltal válik átélhetetlenné és semmitmondóvá. A csecsen Aslan Goisum Következmény nélküli emberek című filmje egy felhívás eredményét mutatja. 1944 tavaszán Sztálin parancsára félmillió csecsent és ingust (köztük pár hónapos gyerekeket is) deportáltak, Goisum a 119 túlélőt találkozóra hívta. A nem egészen 9 perces filmben láthatjuk, amint megérkeznek a népviseletbe öltözött férfiak, a fejkendős nők, „és néma csendben foglalják el helyüket a teremben”. „Szótlanságuk kérdő és felszólító, a tudás és a megszólalás felelősségét a nézőnek adják tovább” – olvashatjuk, attól eltekintve, hogy azért egyesek szemlátomást igenis beszélnek egymással. A nagyon sikeres, 2016-os munka (amely a művész érintettségéből fakad, és egyúttal rámutat a trauma feldolgozásának hiányára, illetve a kárpótlás elmaradására) azért több kínzó és megválaszolatlan kérdést is felvet. Miként befolyásolta az idős embereket a kamera jelenléte, és nem lehet-e, hogy esetleg vártak valakire, aki keretet ad a találkozónak, beszédet mond, vagy „levezényeli” az eseményeket?
Az emeleti terekben látható kiállítás, illetve projekt (Szász Lilla: Üdvözlet új otthonomból, 2019) kiindulópontja a művész lisszaboni ösztöndíja. Miután Portugália elvesztette gyarmatait, 1975-ben közel 800 ezer portugál állampolgárt, kivándoroltakat és „őshonosokat” telepítettek vissza, az ország akkori lakosságának egytizedét. A retornadókat gyakran luxushotelekben és börtönökben helyezték el. Szász a helyszínekről készült képeslapokat ütközteti saját, képeslap méretű fényképeivel, illetve archívumban talált korabeli fotókkal. Jelzésszerűen, de szépen felvázolva a menekülés, az integráció és az otthontalanság problémáit.
Budapest Galéria, Lajos u. 158., mindkét kiállítás nyitva: március 15-ig
