„A pontokat csak össze kell kötni”

Bencze Péter művészetközvetítő

Vízilabdázónak indult, később Angliában egy pakisztáni festőművész hatására kezdett érdeklődni a kortárs művészet iránt. A galerista-kurátortól azt is megkérdeztük, mit jelent az, hogy művészetközvetítő.

Magyar Narancs: Kívülről kerültél a művészeti közegbe. Honnan?

Bencze Péter: Tizenhárom évig vízilabdáztam, elég magas szinten. A serdülőválogatottban benne voltam, de az első ifjúsági Európa-bajnokság utazókeretéből azért maradtam ki, mert a vízilabdázás perspektívájába anatómiai­lag nem illettem bele. Arról nem tehettem, hogy nem nőttem elég magasra. Kiderült, hogy nem leszek olimpiai bajnok vízilabdázó. Utólag nézve ez szuper jó volt, mert megtanított arra, hogy akadnak olyan pillanatok az életben, amikor mindent megteszünk azért, hogy valami sikerüljön, de rajtunk kívül álló okok ezt nem engedik meg. Megtapasztaltam, megtanultam, és ezzel együtt tudok élni, sőt, a vízilabdás tapasztalataimat az életben is tudom alkalmazni. A kulturális életben a létezéshez, ahhoz, hogy valaki évtizedekig jelen legyen és hatékonyan működjön, hogy segítse a magyar vizuális kultúra nemzetközi beágyazódását, nagyon fontos a monotonitás, a mindennapi „edzés” és megpróbáltatás elviselése.

MN: Mi vitt rá, hogy kortárs művészettel foglalkozz?

BP: A történet 2009-ben Londonban kezdődött, amikor az érettségi után kimentem szerencsét próbálni, de elsősorban a nyelvet szerettem volna jól megtanulni. A nyelviskola után Londonban először egy kis csapathoz, egy Liverpool melletti kisvárosba szerződtem volna edzőként, de kiderült, hogy a csapat csődbe ment. Újra kellett gondolnom az egészet, és egy hetem volt arra, hogy lakást és munkát szerezzek. Egy pakisztáni festőművésztől béreltem egy félszobát; az ő munkássága nem volt kiemelkedő vagy inspiráló, de áttételesen segített abban, hogy megtaláljam azt az utat, amelyen érdemes járni. Tanultam egy kis művészettörténetet, de hirtelen elkezdett érdekelni, kik azok a művészek, akik ma alkotnak. Találtam munkát, heti két alkalommal juniorokat edzettem; ebből épp ki tudtam fizetni a bérleti díjat – volt olyan hét, hogy csak rizst ettem. Ez a szegénység borzasztó inspiráló volt, nagyon jó emlékeim vannak róla. Így viszont sok időm volt, és elkezdtem galériákba, múzeumokba járni. London már akkor is szuper táptalaj volt a kortárs művészet felfedezéséhez. Olykor nem volt pénzem metróra, de befutottam két-három kerületen át a központba, hogy megnézzem, mi van éppen. Nagyon vicces volt, ahogy arra reagáltak az emberek, hogy egy siheder gyerek melegítőben épp beszalad a galériába.

MN: Kitaláltál egy brandet vagy márkanevet is. Mi az az ENA?

BP: Regisztráltam a Facebookra, de nem a saját nevemen, hanem mint Everybody Needs Art. Ezen a néven küldtem a megjelöléseket, s a válaszokból kiderült, hogy sokan gondolják ugyanezt, azazhogy mindenkinek szüksége van művészetre. Még én sem tudtam pontosan, mi ez, csak azt, hogy ezzel kapcsolatban szeretnék valamit csinálni. Megvettem a doménnevet, és 2010-ben, amikor hazajöttem, már voltak konkrét elképzeléseim.

MN: Pontosan mik?

BP: Nem fix galériás rendszerben gondolkodtam, hanem egy sokkal flexibilisebb, mozgékonyabb megoldásban. A művészekre szerettem volna koncentrálni. Az volt a cél, hogy minél több művésszel találkozzak, és kiválasszam azokat, akikkel a legjobban együtt tudok működni. 2013-ban már csináltam kiállítást Bécsben és ugyanakkor Budapesten is, a Lázár utca 6.-ban, a volt Pesti Kefe- és Ecsetgyárban. Az­óta nomád módon működöm – bár most már több olyan kezdeményezés van, ahol nincs állandó helyszín a szervezők mögött. Emellett egyfajta galeristaként és néha kurátorként is dolgozom, számomra fontos projekteket/kiállításokat szervezek.

MN: Milyen végzettséged van?

BP: Anglia után kereskedelmet és marketinget tanultam. De 15 éves koromtól kezdve dolgoztam rendezvényeken – még az élsport mellett is. Amikor elkezdtem a művészettel foglalkozni, akkor az is szempont volt, hogy olyan dolgot csináljak, amiből meg is tudok élni. Erről egyébként nem beszélnek Magyarországon, még az egyetemi képzésen vagy szakmai diskurzusokban sem. Szuperek a kiállításaink, nagyon jó művészeink vannak, de a nemzetközi áttörés még várat magára. Ahhoz, hogy egy vagy két sztárművésze legyen Magyarországnak, sok pénz kell, és nem azt kell várni, hogy az állam bármit finanszírozzon. A művészlét is ugyanolyan vállalkozás, mintha, mondjuk, cipész lenne az illető, vagy egy ruhamárkát építene fel. A művészek is produktumokat hoznak létre – a szakmában viszont szinte ciki arról beszélni, hogy ez bizony pénzbe is kerül. És akkor csodálkozunk, hogy az a laikus, aki egyszer megpróbálkozik műtárgyvásárlással, nincs tudatában, hogy az adott kép mennyibe kerül, és azt hiszi, hogy egy kortárs művet, ami különben 500 ezerbe kerül, meg lehet vásárolni fillérekért. Ezért megsértődik a művész, a galerista és a reménybeli vásárló is; önként zárjuk el azokat a csatornákat, amelyek ezt a folyamatot éppenséggel elősegítenék.

MN: Ismered a kortárs képzőművészi technikákat?

BP: Azt tudtam, hogy művész nem akarok lenni, de nagyon érdekelt, hogy a művek hogyan készülnek, mi a különbség egy olaj-vászon vagy egy akril-vászon között. Mielőtt a főiskolát elkezdtem, úgy gondoltam, az a legjobb út, ha magam is megtapasztalom ezt. Beiratkoztam a Budai Rajziskola szabadiskolájába. Sok olyan információhoz hozzájutottam, ami ma már nyilván az interneten is elérhető, de mivel gyakorló képzőművészek tanítottak, sokkal naprakészebb voltam a megnyitókból, képzőművészeti eseményekből. Két évig jártam oda, volt modell után rajzolás, festészet, kroki – alapvető technikai dolgok. Nem gondolom, hogy a művészettörténeti oktatásban szerepel ilyen, ott az elmélet fontos. Ez jó, de nem feltétlenül segíti azt a kommunikációt, ami egy műterem-látogatásnál elengedhetetlen. Nekem fontos az utazás, hogy minél több külföldi művésszel kapcsolatba kerüljek. Sokszor már az helyzeti előny, hogy nem kell a művésznek arról beszélnie, hogy ezt vagy azt a művet hogyan és miként csinálta meg. Nyilván nem tudok minden műhelytitkot – de legalább képben vagyok.

MN: Hogyan választod ki, hogy kivel dolgozol?

BP: A családomban semmiféle művész, művészettörténész vagy gyűjtő nem volt, ezért nem is volt olyan kör, amelyhez tartoztam volna. Így az internet, illetve a személyes élmények inspiráltak, elmentem egy kiállításra, ránéztem valamire, és megfogott. Így fedeztem fel Csató Józsit, Keresztesi Botondot és Robottót. S ahogy Londonban is csináltam, feljegyeztem, ami tetszett vagy érdekelt, és autodidakta módon megpróbáltam kikutatni, felfejteni, hogy az a bizonyos művész hogyan helyezkedik el a művészet történetében. Egyfajta hálózatként állt össze bennem. A mai napig nagyon sok levelet írok idegeneknek, akik azt sem tudják, hogy ki vagyok, bár talán már hallottak rólam. Tízből talán kettőre válaszolnak – de ez benne van a pakliban. Van, akire három évet is vártam, amíg egy nemzetközi kapcsolat nem igazolt.

MN: Különleges kiállítótereket használsz. Hogyan keresed meg ezeket?

BP: Például beszélgetek művészekkel, s valaki felveti, milyen szuper lenne egy uszodában kiállítani. Akkor keresek egy uszodát, beszélek emberekkel, akik nem a képzőművészet, hanem a piac és a pénz világában élnek. Nekik is megemlítek projekteket, és a végén a pontokat csak össze kell kötni. Sokszor háttérbe szorul, amit csinálok, de nem bánom. A produktumok nem rólam szólnak, még akkor sem, ha ugyanúgy benne vagyok, mint egy művész. Egy kiállítás nem abból áll, hogy megcsináltuk, megnyílik és kész. Akkor kell magasabb fokozatra kapcsolni, hogy minél többen lássák, minél több emberre hasson.

MN: A nomád helyszínek mellett van egy állandó tered is, az ENA Viewing Space.

BP: Abban a házban, ahol az édesanyám lakik – hasonlóan más régi budai bérházakhoz – a padláson lévő régi mosókonyhákhoz tartozik egy szárítóterasz, olyan 25 négyzetméter. Iszonyatos magas falai vannak, az egyik legalább öt méter. Ez egy white cube tér, csak éppen nincsen teteje. Abszolút open air – a határ a csillagos ég. Több művész mondta, hogy ha befut, vesz nekem egy tetőt, de biztosan visszautasítanám, mert ennek ez a bája. Nem azt szeretném, hogy a képzőművészetet lenyomjam az emberek torkán, sokkal inkább azt, hogy bogarat tegyek a fülükbe, és hogy maguk jöjjenek rá, mi az, ami nekik tetszik. Ez élményalapon sokkal jobban átadható. Egy megnyitó a nyitott térben, ahol szól a zene, sokkal alkalmasabb arra, hogy a mindennapokba befecskendezze a kortárs képzőművészetet. A terasz 2014-ben nyílt meg, az év 365 napján üzemel bejelentkezés alapján. Eddig 31 kiállítás volt.

MN: És mi van, ha esik az eső?

BP: Valami angyali lehet a dolog mögött, mert még egyetlen megnyitón sem esett. Bár egyszer havazott.

MN: Mit takar a művészetközvetítés?

BP: Sokféle válfaja van, én egy­aránt foglalkozom nonprofit és for profit tevékenységekkel. A for profit azért van, hogy az általam kitalált nonprofit projekteket mindenféle külső segítség nélkül finanszírozni tudjam. Ez biztosítja, hogy mindentől és mindenkitől független tudjak maradni.

MN: Mi a tevékenységed for profit része?

BP: Foglalkozom műkereskedelemmel is, segítek a képzőművészeknek vevőket találni, illetve képviselem, mint egy galerista, s ha tudom, anyagilag is támogatom őket. Egy galériában fix rendszerben dolgoznak együtt, én személyre szabom az együttműködést. Nem feltétlenül pénzbeli juttatásról van szó, hanem arról, hogy szerzek műtermet, amit művekkel honorálnak. Ez hosszú távú projekt, megéri kivárni. Bár attól sokkal boldogabb lennék, ha egyes művészek már nem tartoznának ide, hanem egy nemzetközi, nagynevű galériához igazolnának. Ez azt jelentené, hogy már kevés nekik a lokális menedzs­ment, hogy befutottak. Azok a művészek képesek hosszú távon nagyot alkotni, akikben megvan az ambíció, hogy nem csak egy ország határain belül szeretnének híresek lenni, és elhiszik, hogy a világhír Budapestről is elérhető.

MN: A Ludwig Múzeumban kiállított Brückner János-mű menedzselésére és sajtóhírverésére büszke lehetsz. Ilyen szokatlan lépést még egyetlen magyar galéria sem tett meg.

BP: Sok olyan dolgot csinálok, ami itt nem szokás, de azért ügyelek arra, hogy ne lépjek rá senki tyúkszemére. Nagy dolognak tartom, hogy a Ludwig Múzeum lehetővé tette a Ludwig 30 kapcsán, hogy egy fiatal művész egy installációt hozzon létre. Külön örültem, hogy ez Brückner János volt. Amikor kiderült, hogy mit ábrázol ez a humán printer (Orbán Viktort – D. K.), amit János a múzeum látogatóinak segítségével életre hívott, a múzeum részéről volt erős aggodalom. Az, hogy az Index foglalkozott ezzel, az nemcsak a művésznek hírverés, hanem a múzeumnak is – mindegy, hogy meztelen képek vannak kint vagy épp virág­csend­életek. Sokat segít a vizuális kultúrának, ha a hétköznapi kontextusban megjelenik a múzeum neve. Örülök, hogy, mondjuk, száz­ezer ember megismerte János nevét. Annak örülnék a legjobban, ha ez a mű egy múzeum gyűjteményében landolna. De ez még várat magára.