Dékei Kriszta
Dékei Kriszta cikkei
„Senkit sem hívnak Kalefnek”
A Széll Kálmán tér története alcímet viselő kiállítás a Kiscelliben szóbeli visszaemlékezések, személyes relikviák és képzőművészeti munkák segítségével, sok-sok széttartó, de igen szórakoztató részlettel állítja elénk azt a komplex jelenséget, amit „moszkvatérként” érzékeltünk.
„Az emlékezetről szól”
A japán művész installációja a legutóbbi Velencei Biennálé leglátogatottabb és legkedveltebb munkája volt. Most Szentendrén hozta létre új művét húszezer kulcsból és rengeteg vörös fonalból. Építés közben beszélgettünk vele.
Bedolgozott testek
„Ha nincs Harry Potter […], akkor nem tudom, hogy […] maga a gyűjtemény vajon létezne-e.” Első pillantásra meglehetősen szokatlan ok-okozati viszonnyal állunk szemben, de a megoldás egyszerű: Alföldi a film kezdésére várakozva fedezte fel Szilágyi Sándor Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben (1965–1984) című vaskos könyvét.
Gipszbe öntött tenger
„Amikor még semmit sem csináltam, már akkor is egy életmű-kiállításban gondolkodtam” – mondta a minduntalan a halállal foglalkozó, fiatalon elhunyt művész. Most végre rendeztek neki egyet.
„Tudok én nevetni”
A Capa Központban valójában három egyéni kiállítás látható, amelyek számos szállal kötődnek egymáshoz.
Vágy az elérhetetlen után
A legtöbb pszichológus vesszőparipája, hogy problémáink többsége gyermekkorunkban gyökerezik.
„Nem értik, mit látnak”
A Deák Erika Galéria most két másik magángalériával együtt mutatja be a régió nőművészeit. A tulajdonost a múzeumok és az állam szerepéről, a műgyűjtői kör hiányáról és a menekültek javára tartott árverésről is kérdeztük.
A Lélekmadártól az Orionig
Piszkos titkokat ne várjunk, de a kiállítások személyessége és a sokféle alkotó életének és művének összekapcsolódása jó ötletnek mutatja a művészcsaládokat bemutató sorozatot.
A két dandy
A művész kétségkívül a kortárs magyar művészet egyik nagyágyúja – és itt nem feltétlenül a műtárgypiacon betöltött sikeres szereplésére gondolok (bár az sem lebecsülendő), sokkal inkább arra, hogy a festői nyelvében a 2000-es években véghezvitt radikális változtatások óta minduntalan képes meglepni a befogadót.
Kicsit szomorkás
A harmincas éveinek elején járó festőművész kiállítása leginkább Janus-arcúnak nevezhető; mintha két eltérő kézjegy lenyomatait látnánk, amelyek valamilyen módon összekapcsolódnak egymással. A Raiffeisen Galéria immár egyetlen terében (az oldalsó kiállítótermeket ugyanis le/bezárták) összesen nyolc mű látható: négy olajfestmény és négy akvarellmunka.
Újrahasznosítva
A számos magyarországi csoportos tárlaton is szereplő osztrák művész harmadik egyéni kiállításának címe egy magyarra nehezen lefordítható és kissé ironikusan átírt idézeten alapul.