Dékei Kriszta

A lengyel csoport tevékenysége nem ismeretlen Magyarországon. Háromszor szerepeltek a Liget Galériában: 1989-ben (Ne bassz, tízéves a Łódź Kaliska), 1999-ben (Lófasz a falon) és 2004-ben (New Pop); 2010-ben Székesfehérváron láthattuk őket, most pedig az Új Budapest Galériában. De mégis, kik ők, és miért érdekesek?

Fiatalkorom egyik legmeghatározóbb és egyben legviccesebb élménye egy Tundravoice-koncert volt Szentendrén, köztük a feledhetetlen, Repülő pingvinek a tundra felett című szám.

Ha a művészre gondolok, egyetlen kép jut az eszembe.

A Széll Kálmán tér története alcímet viselő kiállítás a Kiscelliben szóbeli visszaemlékezések, személyes relikviák és képzőművészeti munkák segítségével, sok-sok széttartó, de igen szórakoztató részlettel állítja elénk azt a komplex jelenséget, amit „moszkvatérként” érzékeltünk.

A japán művész installációja a legutóbbi Velencei Biennálé leglátogatottabb és legkedveltebb munkája volt. Most Szent­endrén hozta létre új művét húszezer kulcsból és rengeteg vörös fonalból. Építés közben beszélgettünk vele.

„Ha nincs Harry Potter […], akkor nem tudom, hogy […] maga a gyűjtemény vajon létezne-e.” Első pillantásra meglehetősen szokatlan ok-okozati viszonnyal állunk szemben, de a megoldás egyszerű: Alföldi a film kezdésére várakozva fedezte fel Szilágyi Sándor Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben (1965–1984) című vaskos könyvét.

„Amikor még semmit sem csináltam, már akkor is egy életmű-kiállításban gondolkodtam” – mondta a minduntalan a halállal foglalkozó, fiatalon elhunyt művész. Most végre rendeztek neki egyet.

A Capa Központban valójában három egyéni kiállítás látható, amelyek számos szállal kötődnek egymáshoz.

A legtöbb pszichológus vesszőparipája, hogy problémáink többsége gyermekkorunkban gyökerezik.

A Deák Erika Galéria most két másik magángalériával együtt mutatja be a régió nőművészeit. A tulajdonost a múzeumok és az állam szerepéről, a műgyűjtői kör hiányáról és a menekültek javára tartott árverésről is kérdeztük.

Piszkos titkokat ne várjunk, de a kiállítások személyessége és a sokféle alkotó életének és művének összekapcsolódása jó ötletnek mutatja a művészcsaládokat bemutató sorozatot.

A művész kétségkívül a kortárs magyar művészet egyik nagyágyúja – és itt nem feltétlenül a műtárgy­piacon betöltött sikeres szereplésére gondolok (bár az sem lebecsülendő), sokkal inkább arra, hogy a festői nyelvében a 2000-es években véghezvitt radikális változtatások óta minduntalan képes meglepni a befogadót.