Dékei Kriszta

Megkockáztatom, hogy az 1959-ben született médiaművész jóval ismertebb a nemzetközi képzőművészeti életben, mint Magyarországon. Ennek az egyik oka az lehet, hogy 1992-től külföldön él, és számos német egyetem után 2010 óta a City University of Hong Kong egyetemi tanára, műveit pedig olyan múzeumok őrzik, mint a párizsi Centre Pompidou, a New York-i MoMA vagy a karlsruhei ZKM, mindemellett pedig számos nemzetközi díjat is magáénak tudhat; egyebek közt az 1989-es linzi Ars Electronica Festival fődíját, a Golden Nicát.

A számos osztrák és külföldön élő magyar művész munkáiból felépülő csoportos kiállításnak első pillantásra nem sok köze van a „béke” fogalmához. Ami nem is csoda, hiszen a kiállítás osztrák kurátora, Denise Parizek egészen más szempontból közelít a kérdéshez.

Nem voltam a baráti körének tagja, de ismertük és kedveltük egymást. Több kiállításáról írtam, és három interjút is készítettem vele (az utolsót lásd: „Azt kell festeni, amit nem szabad”, Magyar Narancs, 2017. december 21.). Bár ezek sokkal inkább beszélgetések voltak.

Csató pályája Király Gáboréval együtt indult; a kétezres évek elején meglepően friss, archaikus, expresszív és szinte brutális képi nyelvvel jelentkeztek, s mint „csoport” számos közös kiállításon szerepeltek. Míg Király (kisebb megszorítással, de) „úgy maradt”, Csató folyamatosan építi festészeti nyelvét, nem véletlen, hogy 2013-ban elnyerte a rangos Esterházy-díjat.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen a tervezőgrafika tanszék meghívására workshopot és előadást is tartott a New York-i School of Visual Arts professzora. A művésszel a délszláv háborúról, az amerikai adórendszer művészetet támogató vonásairól, a toleranciáról és a diszlexiáról beszélgettünk.

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen látható kiállítás a 2016-ban ugyanitt megrendezett Fotó/Modell folytatásának tekinthető; most az egyetem könyvtárából, levéltárából és művészeti gyűjteményéből válogatott anyag az 1860-as évektől az 1910-es évek közepéig tartó időszakra fókuszál.

Nem elírás; a furcsa cím az AQB Project Space-ben kiállító művészek – Gerber Pál, Hecker Péter és Keresztesi Botond – vezetéknevének magánhangzóiból áll össze. A nagybetűs írásmód jelzi, nem kispályás művészekről van szó, a magánhangzók egyesítése pedig azt, hogy a szokásos, csoportos (vagy két/három/ négy művészt felvonultató) kiállításokkal ellentétben itt a művészek munkái nem válnak el egymástól, hanem együtt szerepelnek.

A Magyar Nemzeti Galériában látható, közel 350 művet felvonultató megakiállítás voltaképpen a szocialista realista (szocreál) időszakot követő szocialista modernista (szocmodern) irányzat rehabilitálása, majdhogynem piedesztálra emelése. De sok minden más is. A Petrányi Zsolt által rendezett kiállításnak ugyan van követhető koncepciója, vannak látványos megoldásai, de akad igen sok problémája is.

Az 1965-ben festőként végző és több mint tíz éven át restaurátorként, később kisképzős tanárként dolgozó, majd a mostani kiállításnak is helyt adó egyetem grafikai tanszékén oktató művésznek utoljára 1998-ban volt retrospektív életmű-kiállítása az Ernst Múzeumban.

A kortárs művészet egyik legmeghatározóbb alkotójával a mai magyar politikai helyzetről a Prima Primissima díj elnyerését követően beszélgettünk.

Az immár másodszor megrendezett Off-Biennále a független és erős nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező művészeti szcéna projektje, amely állami támogatás nélkül, alulról szerveződve épül fel.

Szemzőt elsősorban zenészként ismerjük: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola fuvola szakán végzett, nevéhez köthető a repetitív és minimalista zeneműveket előadó 180-as csoport megalapítása (1979–1989), továbbá eddig tizenhárom nagylemeze jelent meg, köztük például az 1993-as Narratív kamara darabok, ahol a neoavantgárd meghatározó alakjainak szövegeit dolgozta fel (Hajas Tibor: A halál szexepilje, Erdély Miklós: Optimista előadás).