Úgy tűnik, a műveket két „problémahalmazba” sorolta. Az egyik szerint: „A béke törékeny állapot, a lojalitás, a bizalom, a tisztelet, a szabadság és a nyitottság értékein alapul. Mégis – korszakokon át újra és újra – alakítani, megújítani és formálni kell, hogy ne veszítsük el. A populista propaganda és a párbeszéd hiánya nyomatékosítja a félelem jelenlétét, így mindig közel a viszály.” Ezért a kiállítás egyrészt „kísérletet tesz arra, hogy ábrázolja a béke és a viszály széles spektrumát (…) személyes és társadalmi gyakorlatok, fiktív és valós történeteken” keresztül. Másrészt, „mivel a béke napról napra mindjobban eltűnik, sürgősen szükség lenne utópikus ellenjavaslatokra”, bekerültek olyan művek is, melyek valamilyen szempontból az utópia és az identitás kérdésével foglalkoznak. A legtöbb kurátori szöveg gyengéje, hogy az olvasó nem érti, vagy ha mégis, akkor elunja magát.
Persze, az sem lelkesíti fel a befogadót, ha egy fiktív művészcsoport, a BYH (azaz Burn Your Home, azaz Várnai Ágnes) köztéri (és fiktívnek tűnő), a mindennapi életbe a bizonytalanságot visszahozó gerillaeseményeinek installációszerű bemutatásával semmiféle veszélyérzetet nem kelt, inkább egyfajta önreprezentálási (definiálási) kísérletnek tűnik (bár a megolvadt napszemüvegből készült maszk eléggé hatásos). A mű kiinduló állítása, hogy a „fejlett technológia a biztonság mesterséges burkát hozza létre az emberiség körül”, jól mutatja, hogy egy osztrák kurátor vagy egy külföldön élő művész mennyire más szempontból közelít a béke fogalmához. Magyarországon már három éve, ha nem is szükségállapot, de a különleges állapotnak számító, fokozott ellenőrzés van érvényben, a kormány szavak (és intézkedések, rendeletek) szintjén háborúban áll szinte mindenkivel, miközben gyűlölettel mérgezi polgárait.
Nem mintha nem lennének közös, európai problémáink, de az talán egyedi, hogy a háborúk, népirtások vagy a jobb élet reményében elinduló menekültekkel hogyan bánik a magyar társadalom – hogy a migráns szitokszó miként vezet a menekültek dehumanizálásához. A 21. század új embere (Nemes Csaba) a menekült, aki Szent Kristófként vállán és kezében viszi gyerekeit a határon át. A művész által készített fényképen alapuló mű a keresztény ikonográfia megidézésével egyrészt utal az utazók védőszentjére, másrészt az alapvető keresztény tanításokra (gyengék, elesettek segítése), alcímében pedig (festészet) a szebb jövő megteremtésének szolgálatába álló új ember futurista ideáljára.
Hasonlóan szimbolikus jelentések kötődnek a disznóhúshoz – a középkorban a mohóság, kapzsiság megtestesítője; mivel tisztátalan állat, fogyasztása a muszlimok számára tiltott. 2013-ban egy lipcsei mecset építésekor a tiltakozók karókra szúrt disznófejeket állítottak fel. Hubert Hasler Kiss Kiss című fényképén két „csókolódzó”, feldolgozásra előkészített, véres és rózsaszín disznófejet láthatunk; az esztétizált kép egyben utal a németalföldi festészetben gyakori ételcsendéletekre. Akad még egy mű, mely ismert ikonográfiai témára reflektál; a vizitáció (a terhes Mária és Erzsébet találkozása) Esther Strauss művén egy nem várt találkozás utóéletévé, egyfajta performansszá változik. A történet – „A nagymamám temetése utáni napon fodrászhoz megyek. Levágatom a hajam és olyan színűre festetem, mint amilyen a nagymamámé volt. Visszamegyek a lakásba, egy éjszakát és egy napot töltök az üres lakásban” – hozadéka egy enyhén erotikus, elmosódott fénykép, melyen a művész látható az ölében összefogott hajfürtökkel. (A munka feltehetően a belső béke, az elmúlás/veszteség feletti belenyugvás miatt került a talán ironikusan használt „minden” válogatásba.)
A széttartó anyagból (a válogatásba belefért egy videó, melyben hat percen keresztül két férfi csókolódzik és simogatja egymás arcát, illetve egy a címében Tolsztoj Háború és béke című regényére utaló, „a férfi- és a női szerepek különbözőségét felidéző”, minimalista és szabadon forgatható, absztrakt táblaképegyüttes) két munka emelkedik ki. Várnai Péter Őzriasztó című installációjában kordonra szerelt hangszóró látható, melyből egy tüntetés hangjai szűrödnek ki – amikor a hangszóró megtelik, a vizet mint egy mini vízágyú, kilövi a néző felé, majd minden kezdődik elölről. Ezzel szemben látható J. Nagy András (Krasznahorkai László egyik regényének mottóját felhasználó) Senki sem látta kétszer című sorozatából két fekete-fehér fotográfia az átmeneti terekben létező, a társadalom számára láthatatlan, sőt megvetett, hajléktalan emberekről. Ebben a két fotóban annyi feszültség, drámaiság és szépség van, hogy már csak ezért meg kell nézni a kiállítást. Addig is béke veletek.
Knoll Galéria, nyitva: július 31-ig
