Magyar Narancs: Még csak 17 éves voltál, amikor autóstoppal körbeutaztad Európát. Mi vitt rá erre?
Mirko Ilić: Kíváncsi voltam, mi van a hegyeken túl. Ha bezárva érzed magad, ki akarsz szabadulni. Többször elmentem Angliába, mivel akkoriban képregényeket rajzoltam, és ennek Anglia volt a legközelebbi hátországa. Megismerkedtem sok emberrel, és természetesen nagyon sok könyvet vásároltam, amit aztán hazahoztam.
MN: Jártál Magyarországon is?
MI: Mint a keleti blokkból érkezőnek, más kelet-európai ország volt az utolsó, amire vágytam. Egyszer azonban egy barátommal elhatároztuk, hogy elmegyünk Prágába, onnan Budapestre. Az osztrák–csehszlovák határon a határőrök kiröhögtek, hogy miért akarunk oda menni, a csehek viszont akadékoskodtak. Hosszú volt a hajam, az útlevélben viszont rövid, ezért le akarták vágni. Inkább visszafordultunk, és Magyarországon keresztül próbálkoztunk. Felvett minket egy teherautó, de megállították a rendőrök, mondván, hogy külföldiek vagyunk, és május elsején tilos állami autóval idegeneket szállítani. Otthagytak minket a semmi közepén. Gyorsan vettünk vonatjegyet, és elhúztunk. Itt láttam, hogy milyen az igazi kommunizmus.
MN: A volt Jugoszlávia sokkal szabadabb volt, mint a többi kelet-európai ország. Igazából nem is számított ebbe a kategóriába. Hogyan érződött ez a mindennapokban? Milyen volt a művészeti szcéna?
MI: Nyitott és erősen politikus. Akkoriban, a hetvenes évek közepén már lehetett beszélni például Goli Otokról, ahová a negyvenes években a politikai foglyokat vitték. Beszélni lehetett róla, de lerajzolni nem; végül is ezért nem közölték azt a karikatúrámat, ami Sztálin-fejű szigetet ábrázolt, rajta három, boldogságot jelképző pálmafával. Ettől eltekintve minden, amit akkor rajzoltam, nyíltan politikai jelentést hordozott, és mind meg is jelenhetett. A képregényeim is ilyenek voltak, meg azok a punkzenék, amikhez lemezborítókat készítettem. Az első stúdióm hivatalos neve a lassú, rossz és drága szavak rövidítését tartalmazta, s ebben a minőségben három és fél évig terveztem a zágrábi kiadású Danas című politikai lapnak borítóterveket, amik inkább humorosak és viccesek voltak, teli a sorok közötti politikai utalásokkal. Terveztem plakátokat is, például az akkor éppen börtönben ülő Václav Havel egyik darabjához, vagy az akkor még hippi Slobodan Praljak Mechanikus narancs című színházi adaptációjához; ő később mint horvát háborús bűnös a hágai törvényszék előtt végezte.
MN: Akkor már ugyan Amerikában éltél, de hogyan érintett a délszláv testvérháború?
MI: Rettenetesen, bár ennek az előjelei azért már a nyolcvanas években látszódtak. Mindig szabadúszó voltam, de pont akkor kaptam meg Amerikában az első állásomat a The New York Times Magazine-nál, ebben próbáltam rávilágítani a helyzet szörnyűségére. Korábban, ugye, képregényeket rajzoltam. A legkedvesebb elődöm az Asterix és Obeliszk megalkotója, Uderzo volt, az ő stílusában is rajzoltam például háborúellenes borítókat. Nagyon sok ilyet készítettem, amit persze megkönnyített, hogy az újság maga is gyakran foglalkozott a háborúval, az ENSZ tehetetlenségével. Tettem, amit lehetett.
MN: Milyen nemzetiségűnek tartod magad?
MI: Amerikai vagyok, aki Boszniában született horvát kulturális közegben.
MN: A kétezres évektől luxuséttermeknek, illetve -szállodáknak dolgozol, te tervezed a vizuális imázsukat, miközben számos nonprofit kezdeményezést támogatsz. Nincs ebben ellentmondás?
MI: Hát nem ismersz fel? Én vagyok Robin Hood! Azért vállaltam ezeket a megbízásokat, hogy az ott megkeresett pénzzel jó dolgokat támogathassak. A dizájnstúdióm munkáinak felét is ingyen, pro bono végezzük. Illetve pénzért lobbizok a nonprofit szervezeteknek – és adnak is, hiszen tudják, hogy nem magamnak kérem. Például most megyek Ljubljanába, egy toleranciafesztiválra, amit a helyi zsidó homoszexuálisok csoportja szervezett. Ezt a csoportot nyilván nem sokan akarták támogatni, így elkészítettem a plakátjaikat, és felhajtottam pénzes embereket, s még tartok egy előadást a neonácikról. Persze az amerikai rendszer kedvez a donációnak, főként a művészet területén – lévén, hogy adókedvezménnyel jár. Például a Metropolitan Museum of Art meg akarta vásárolni pár munkámat, de nem volt rá pénze. A gyűjteménybe úgy került be, hogy valaki megvásárolta, és a múzeumnak ajándékozta. Így mindenki jól járt, a múzeumlátogatók, a múzeum és az adományozó is, mivel az ő neve szerepel a művek mellett. E rendszer miatt lett Amerika olyan ország, amelynek nincs kulturális minisztériuma. A donátornak sem kell gazdagnak lennie; a múzeum pop-art anyagának alapját egy postai dolgozó annak idején fillérekért megvett, ma felbecsülhetetlen értékű gyűjteménye adja. Ráadásul New York-i lakosként annyit fizetek egy belépőjegyért, amennyit akarok; és még azt is levonhatom az adómból.
MN: Az előadáshoz kapcsolódó könyved (A másként gondolkodás dizájnja) egyrészt plakáttörténet is, de tartottál olyan előadást is, ahol a híres I want you vagy másként Uncle Sam plakát történetét járod körbe. Ebben az anyagban szerepelteted a magyar verziót is (Te! sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmár reszkess!). Miért fontos neked a plakáttörténet?
MI: Zágrábba jártam művészeti gimnáziumba, nincs egyetemi végzettségem. Amikor 18 éves voltam, még nem volt világos, mi is akarok lenni, de leginkább a képregényrajzolás érdekelt. Már egész hamar meg is jelentettem őket: amitől jó fej lettem, és még pénzem is volt. De valami hiányzott – a könyvek és az ebből nyerhető tudás; ezért is vásároltam külföldön annyi könyvet. Hogy tanuljak. Még a képregényrajzolásnál is fontosak az előzmények; semmit sem csinálhatsz professzionálisan, ha nem ismered annak történetét. Ez az önképzés segített abban, hogy felismerjem, mit is akarok. A barátomat, Steven Hellert pár éve megkértem, javasoljon egy könyvet egy adott témáról, de egyet sem ismert. Azt mondta, ha nagyon szükségem van rá, akkor inkább írjam meg; hátha másnak is hiányzik. De sajnos diszlexiás vagyok, ezért a könyvet is neki kellett megírnia. Így jegyzünk kilenc vagy tíz könyvet közösen. Az Uncle Sam plakát történetét pedig egy múzeumi felkérésre írtam meg, amihez sokat kutattam, és nagyon sok érdekes dolgot találtam. A könyvem is kutatás, de egyben tankönyv is – azért áraztam alul, hogy a diákok is megvásárolhassák. Ezért is jó tanítani – néha kiadhatsz egy könyvet.
MN: Van ebben a könyvben pár furcsaság…
MI: Igen, Tony Kushner elég kemény előszava hátulra került, a kvázi érdektelen dolgok nagy betűkkel vannak írva, a fontosak meg egész apróval. A könyv rögtön egy képpel, egy magyar művész plakátjával kezdődik.
MN: A MOME épületében is bemutatott Tolerancia-projekt válogatás valójában egy utazó kiállítás egyik állomása; e plakátokat a legtöbb esetben köztéren állították ki. Mit gondolsz, el lehet-e érni, és ha igen, mit az ilyen, egyébként alapvető humanista értékeket „hirdető” plakátokkal – főként annak a fényében, hogy Magyarország köztereit szinte ellepik a rasszista és gyűlöletkeltő politikai plakátok?
MI: A plakátok által indukált változás esélye igen kicsi. Egyes emberekben megváltozhat valami. Ljubljanában például egy arab témájú plakátot megrongáltak – komoly vitát generált, mi is a tolerancia. Vagy itt van az a plakát, a Gay Liberty, amin az amerikai Szabadság-szobor és az Igazság ábrázolása csókolódzik. Egy elég konzervatív arab országban tartottam egy előadást, amikor egy fiú odajött, hogy írjam alá a könyvemet – pont azon az oldalon. Ha az itt kiállított plakátok közül csak egy is megérint valakit, akkor már elérték a céljukat. Olyan ez, mint amikor a sziklából végül homok lesz. Lassan megy, kis lépésekben – de végül meglesz az eredménye.
| Társadalomkritikus művészet Mirko Ilić 1956-ban született Boszniában. Első képregényét 1973-ban publikálta. A képregények és illusztrációk mellett albumborítókat, film- és színházi plakátokat tervezett. 1977-től munkái előbb olasz, majd amerikai magazinokban jelentek meg. 1986-ban New Yorkba költözött, és olyan újságoknak dolgozott, mint a Time, a The New York Times (NYT), a The Wall Street Journal vagy a Der Spiegel – egy ideig a NYT véleményrovatánál volt művészeti vezető. 1991-től saját stúdiója van, 1999 óta tanít a neves New York-i School of Visual Artsban. 2012-től ad ki grafikai és dizájn témájú könyveket szerzőtársával, Steven Hellerrel közösen. A másként gondolkodás dizájnja (The Design of Dissent) legújabb kiadása közel 200 plakátot mutat be, köztük Orosz István (Tovarisi konyec!) és Pócs Péter munkáit, és olyan témákat érint, mint a kommunizmus, a palesztin–izraeli háború, Irak, a délszláv háború, a fegyverkezés, az egyenlőség, a vallás vagy a média. A MOME épületében megtartott, néhol megrázó, de nagyobbrészt igen szórakoztató és humoros előadásában a művész a könyv szerkezetét követte. Ebben az egyes plakátokhoz értelmező szövegek is tartoznak – ez néhol nagyon hasznos, ha nem vagyunk teljesen képben az amerikai belpolitikával vagy a palesztin háború eseményeivel kapcsolatban. (Néhol persze felesleges bármilyen kommentár – ilyen a szivárványszínben pompázó Putyin vagy a T betűkből kirajzolt horogkereszt, alias Trump.) Az előadáshoz kapcsolódó kisebb, Tolerancia című kiállítás jellegzetessége, hogy mindig az adott országra/régióra fókuszál – itt most két magyar és egy cseh művész munkája is szerepelt. Az érintett témák pedig olyan eseményeket vagy jelenségeket járnak körül, mint az arab tavasz, az Occupy Wall Street mozgalom, az emberi jogok vagy a környezetvédelem. Azt vallja és tanítja, hogy a tervezőgrafikus is önálló művész, aki nemcsak a megrendelőnek, hanem a köznek is dolgozik, s aki innovatív munkáival bátran bírálja a társadalmi visszásságokat és kiáll az egyetemes értékek mellett. |
