Szellemes és humoros, inspiráló és érdeklődő beszélgetőpartner volt, akinek mindig mosolygott a szeme, mondatait szinte alig kellett szerkeszteni. Ez a pontos mondatfűzés egyrészt a polgári neveltetés hozadéka volt, s talán azé is, hogy a főiskola elvégzése (1965) után a nyolcvanas évek közepéig a Kisképzőben (Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola) tanított.
| ||
Életműve tele van látszólag radikális váltásokkal – de visszatekintve látható, hogy mozgatórugójuk közös, és sok ponton össze is függnek. A hatvanas években portréfestészettel indult („ezek viszonylag kis méretű, őrült hosszan és kínlódással festett, elszürkített, piszkos, csúnya, keserű portrék voltak, olyan agyongyötörten megfestett figurák, melyek részben rólam, részben pedig a szűk baráti körömről készültek”), melyeket pár darab kivételével 1971-ben összetört és „belegyömöszölt” a kukába. Az expresszív portrékat hiperrealista, fényképeken alapuló, a „hivatalos ideológiai állásponttal szemben” megfogalmazott munkák követték, majd a hetvenes évek közepén felhagyott a festészettel és pár évig csak fotómunkákat készített. Ezekben a konceptuális művekben a kép a képben, a megkettőzés és a tükröződés problémája (Szépművészeti Múzeum-sorozat, 1976), a kép, a keret és néző kérdése (Egy nyugdíjas Goya Kivégzés című festményét szemléli, miközben buborékok ragadnak a negatívra, 1977–1978), a portréműfajjal kapcsolatos vizsgálódások (K. Ferenc portréja, rembrandtos, egymásra nagyított önarcképek, 1977), tehát festészettel kapcsolatos kérdések foglalkoztatták, hogy aztán 1979–1980-ban „anarchikus és zűrzavaros módon” leszámoljon ezzel is – és visszatérjen a festészethez.
A nyolcvanas évek közepén bekapcsolódott a „hatalmas felszabadító erejű”, az új szenzibilitás hatására létrejövő (magyar) új festészeti mozgalomba; a mainstreambe kerülés és az óriási siker ellenére (vagy épp ezért) rögtön külföldre is ment. Ekkor kezdődött el és egészen a kilencvenes évek végéig tartott a „nagy motívum” használata – a nagy oválokból vagy tojásfejekből álló, kettős képtáblára festett, absztrakt és meditatív formavilágú Fejek sorozat –, melyeket nagyrészt külföldön festett, s melyek nemcsak nemzetközi ismertséget, hanem komoly külföldi gyűjtőkört hoztak magukkal. Ebben a minimalistának nevezhető, a többi közt a szimmetria és az aszimmetria viszonyával foglalkozó (1996-ban a bécsi MUMOK-ban összefoglaló kiállításon bemutatott) programban bekövetkező belső elmozdulások, finom strukturális változtatások után 2000 körül jött a szakmát és a gyűjtőket egyaránt megdöbbentő realista fordulat. Ezt a radikális váltást nem az okozta, hogy az oválisokban rejlő lehetőségek kimerültek, hanem a változtatás igénye, a „szabadság, hogy meg merem-e tenni”. („Nem az oválisokkal volt baj, hanem épp azzal, hogy festhettem volna mind a mai napig őket. De egy formával mint egy üggyel, ami kizárólag a saját magam ügye, azzal demonstratíve erkölcsi feladatként azonosulni, és abból egy egocentrikus, kvázi erkölcsi nagyságot felépíteni magamból, aminek van egy nagyon jó, begyakorolt kiszolgálói apparátusa, hiszen mint egy védjegy, úgy működik a piacon – ez mint karrierminta elavult” – mondta 2008-ban.) A hatvanöt éves korában színre lépő, új „fiatal művész” azonban jól látható lépésekben jutott el eddig; az absztrakt fejeket (oválokat) „felcserélte” óriási, realistán ábrázolt, saját fotói alapján megfestett emberi arcokra, majd olyan kompozíciókra, melyeken emberi alakok közelednek a néző felé, mintegy megszólítva őt. A következő lépésben az előtérben látható ismerős alakok (a művész barátai) mögé, a háttérbe baljós eseményekről „tudósító” sajtófotókat helyezett, majd a szalagszerű elrendezéssel szakítva olyan jeleneteket festett, amelyek nemzetközi magazinokban megjelent fotókon vagy az internetről letöltött képeken alapulnak. Máig aktuálisak a robbantásokat, merényleteket, karanténba zárt illegális határátlépőket „ábrázoló” katasztrófaképei. Ezek után szinte rohamtempóban fedezte fel az egymásra épülő új területeket (az elméleti szövegek és a művek közötti viszony vizsgálata, a Szentek-sorozat, a művészettörténeti utalásokban tobzódó és a művészt pucéran „ábrázoló” Polgári Magyarország „sorozat” vagy a maradék kérdése).
Kiállításai mindig megleptek és felvillanyoztak; a hihetetlen festészeti minőség, az intellektuális humor, a konceptuális problémák könnyed felvetése, a ’68-ból eredeztethető, baloldali, kritikus hang, a finom, de jól dekódolható politikai utalások – nem lehetett megunni. Ha rá gondolok, a végtelen szabadságot látom, amely nemcsak belőle, hanem minden munkájából sugárzott.
Megtiszteltetés volt, hogy ismerhettem. Hiányozni fog.
Dékei Kriszta
